Mit üzenhet nekünk a Nemzeti Összetartozás Napja? A trianoni békediktátummal élünk együtt, immáron 92 éve. Vele együtt telnek el a bizonytalanságot hozó évtizedek.
De a 21. századot nyomasztó lelki és gazdasági hatások nélkül szeretném, illetve (szerintem) szeretnénk – a még lelkében is magyar közösségünk- megélni. Nekünk nincs szükségünk Trianon mesterkélt ördögi üzenetére, amely a kelet-közép-európai nemzeteket (nemcsak minket, magyarokat), önérzetünkben kisebbé tett a nyugati „nagy testvérekhez“ képest. Igen, kicsinnyé és kicsinyessé varázsolták Kelet-közép-Európát mind földrajzi, mind lelki, mind gazdasági értelemben 1920. június 4-én.
Miért trauma ez a nap?
Mindenképpen azért, mert felismerhetetlenül mászott bele a lelki tudatunkba, és tett minket kishitűvé, bizonytalanná. Az elcsatolt területen élőkkel vajon mi történt kilenc évtized alatt:
Először is: 92 év után elérték a békediktátumot a magyarokra és a Kárpát-medencében élő népekre erőltetők, hogy ne találjunk kiutat a nyugati gazdasági függéstől. Mindenki külföldre kényszerül dolgozni, mert ezek az apró-cseprő, „kicsinyes“, szétszabdalt gazdasági egységek külön-külön nem tudnak létezni. Csak szinte gyarmati helyzetben.
Másodsorban: 92 év után elérték a nyugati európai „testvéreink“, hogy a szlovákok és a magyarok 1000 éves harmonikus kapcsolatát történelmi agymosással elferdítsék. Hiszen „Jaj a legyőzötteknek!“. Az Ő történelmük nem illik bele a „győzők“ koncepciójába – létrehozva a két nemzet között egymás ellenségképét, amelyet olykor a történelem során „magyarizációnak”, határnak neveznek, olykor falnak, olykor „hídnak“ – amely általában két olyan fél között építtetik akik „nem érik el“ és nem értik meg egymást. Most már tudjuk ilyen hidakra nincs is szükség, hiszen e két nép, mi magyarok és szlovák polgártársaink, egymás mellett éltünk, élünk ma is, ha meg akartuk ismerni, érteni a másikat, a szomszédot, azt megtettük hidak nélkül is – adta magát a történelmi szimbiózis.
Harmadsorban: ami a legfájóbb nekünk, magyaroknak (és talán ez legjobban a felvidéki magyarokra nézve időszerű), hogy elfelejtettük ki, kik is vagyunk. Milyen nagy múlttal rendelkezünk, amely kötelezne minket a jövőre nézve. Magyarul beszélő, önérzetünkben kisebbségi komplexusokkal rendelkező „szlovmagyarokká“ váltunk. Képesek vagyunk elhinni, hogy MI NEM VAGYUNK RÉSZEI a Kárpát-medence 13 milliós magyarságának, amely nem határokban mérhető, hanem kulturális, történelmi, gasztronómiai, mentalitásbeli stb. KÖZÖSSÉGBEN. A 19 éves Szlovákiában a lojalitás tekintetében (lojalitásunkban) olykor már „verjük“ a szlovák nemzetiségű polgártársainkat. Ezzel talán – talán nem is lenne baj (igaz nekem ez a kép, helyzet tudatzavaros, bevallom őszintén), csak ugyanezt nem tesszük meg „kettős identitásunk“ meghatározó részével, magyarságunkkal kapcsolatosan. NEM TUDUNK SZURKOLNI A MAGYAR VÁLOGATOTTNAK (10 éve ez még természetesebb volt), NEM IS ÖRÜLÜNK ANNYIRA A MAGYAR SIKEREKNEK… PEDIG VANNAK! NEM EMLÉKEZÜNK CSALÁDI FELMENŐINKRE, HISZEN LELKIISMERET NÉLKÜL SZLOVÁK ISKOLÁBA ADJUK GYERMEKEINKET! EZ IS MIND TRIANON GOLGOTÁJA. Vajon mi történt velünk, „felvidéken élő magyar anyanyelven beszélőkkel“ – ha jobban tetszik felvidéki magyarokkal? Mi történt ott legbelül a szívekben és a fejekben? Tudom. Fogyasztók lettünk, kommersz, nyálcsorgató, konformista nem tudatos lények. Vásároljuk, amit ide hoznak nyugatról. Meg tudjuk venni – ennyi elég a lelki békénknek. Elérték harmadsorban, hogy a közösség fontossága háttérbe szoruljon, nem fontos a lelkiségünknek, mert ettől a kenyér nem lesz olcsóbb. Ez is volt a cél. De mint azt annyiszor elmondtuk: drágább se. Sőt, ha tudatos közösségként viselkedünk, csoportként-nemzetként talán jobban megbecsüljük a mezőgazdaságunkat, régiónkat, természeti kincseinket. Talán akkor egyediségünkkel felvértezve, újra felvehetjük a versenyt Nyugat-Európával, és akár Európában egyenlő, határozott partnerek lehetünk a Szovjetunión belül – elnézést az Európai Unión belül.
Mert ez idáig úgy tűnik, hogy hát elfogadtuk a „megváltoztathatatlan“ paradigmáját. Mi már nem is vagyunk képesek Önmagunk életét, közösségét irányítani? Mások mondják meg nekünk mi a helyes és mi nem? Remélem, nem így van.
Kedves gondolataimat Olvasó, mit szólna hozzá, ha felébrednénk, felébresztenénk egymást – legalább is elsősorban azok, akik értik egymás nyelvét és mi magunk kezébe vennénk a saját sorsunk, közösségünk irányítását. Gondolok a például az autonómia elgondolására. Mert több mint százezres fogyást már nem bírunk ki még egyszer. Utána mehetünk a rezervátumba, és higgyék el, minden jogunk, akaratunk majd teljesül. Még ki is állítanak minket közszemlére, mint „veszélyeztetett fajt“. Tehát ébredjünk fel! Közben ne feledkezzünk el arról sem, hogy segítenünk kell együtt az itt élő szlovák polgártársainknak elmagyarázni, hogy ami nekünk itt a felvidék déli régióiban jó, az nekik is jó, hiszen 20 éve a parlagon vagyunk, s ők is velünk együtt.
Tehát a nemzeti összetartozás napján, június 4-én, a mai napon nem kisebbségként kell gondolkodnunk, hanem Közép-Kelet-Európa meghatározó közösségeként. Még mindig 13 millióan vagyunk.
Summa-summarum a trianoni emlékezettel együtt élve, de nyomasztó öröksége nélkül, egy új úton induljunk el, főleg belül magunkban.
A sikerességünk jövőbeni kulcsa az István király rockopera utolsó királyi mondata a Veled Uram, de nélküled megfogalmazásának idealisztikus felhasználása a gyakorlatban, tehát Trianonnal kapcsolatosan a vele, DE NÉLKÜLE elv! Ne felejtsük, de tragédiájából kifolyólagos megmaradásunkat ismerjük fel sikernek, amely a jövőben nem béklyó, hanem erőt adó momentum, a nemzet határok feletti egyesítéséhez.
Ez a Nemzeti Összetartozás üzenete… szerintem.
Samu István, Via Nova ICS
