Az adventi ünnepkörök hagyományaiban hajdan is nagy szerepe volt a karácsonyi ostyasütésnek, hisz a szentestén a megterített asztal egyik fontos eleme volt. Így van ez ma is.
„A népi vallásosságot meg kell őrizni,
hiszen választ ad azokra a kérdésekre,
amelyek ott élnek az ember szívében.
Segít az imádságban, ismeretet közvetít,
vigyázza az ember lelki egyensúlyát.”
(Ratzinger bíboros 2001.)
Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetestanár, népzenekutató, így vall a régi idők ostyasütéséről:
„Hajdan az ostyát (a templomit is), ostyasütő mesterek műhelyeiben készítették, de gyakran a helyi plébános, a kántor, sőt Erdélyben, Szentegyházán, például a tanító, a harangozó készítette el, és látta el vele a települést. Legtöbbször a ministránsok hordták szét kis csomagocskákban a faluban, s érte különböző adományokat kaptak mindig. Ez ajándék volt a családoknak. Minden porta annyit kapott, ahányan ott éltek, plusz még hármat – egyet a karácsonyfára, egy másikat, hogy szögezzék föl a mestergerendára figyelmeztetésül – hogy maradjon velük egész esztendőben karácsony békessége -, s a harmadikat pótlásul az esetleg összetört ostyák helyett. Mert törékeny az ostya, mint az emberi kapcsolat” – mondta el a felvidéki származású Teodóz atya, majd így folytatta:
„Ez az ostya nem az Eucharisztia bemutatására szolgál természetesen, hiszen a tésztájában, amelyet ostyasütővasakkal készítenek tiszta búzalisztből, mindig van egy kis cukor is, amitől sárgás-drapp színt kap. Sőt van, amikor lila anyaggal színezik, amely Krisztus szenvedésére emlékeztet, illetve ha pirossal, akkor Krisztus vérére, s ha fehéren hagyják, akkor pedig Szűz Mária tisztaságára.
Az ostya egy kb. 15 cm átmérőjű kerek lapocska, amelyen a sütővasak különböző mintázata alapján a betlehemi csillag és a szenteste bibliai eseményei idéződnek fel. Az ostyából az ünnepi vacsora előtt a család minden egyes tagja kap egyet, s mielőtt az étkek elfogyasztásához kezdenének, a népszokás szerint egymástól bocsánatot kérnek az eltelt esztendőben elkövetett vétkeikért.
A megbocsátás jele, hogy akitől bocsánatot kértek, az egy darabkát letör a bocsánatkérő ostyájából. A sort az apa nyitja meg általában, aki a feleség követi meg, majd viszont folytatódik. A sorból a legkisebb gyerekek sem maradnak ki, s ez benne a szép és felemelő, hogy az apa és az anya is bocsánatot kér gyermekeiktől, nem csak a gyermekek szüleiktől, nagyszüleiktől. Az ostyatörés hangja, mely betölti a szobát ilyenkor, a szeretet legszebb zenéje” – mondta el 2010-ben, az azóta az Örökkévalóságba költözött Teodóz atya.
A karácsonyi ostyasütésnek a történelmi Magyarország tájegységein, szinte minden településén nagy hagyománya volt.
Szőgyénben, Csongrády Lajos kántortanító 1911-ig bezáróan 38 évig volt a falu főtanítója és a Nagyboldogasszony-templom kántora, aki a községben meghonosította az ostyasütést.
„Minden esztendőben nagy mennyiséget kellett előállítani, ezért az előkészületek már advent idején megkezdődtek. A mester úr több ezer darabot sütött meg a kántori lakban. Készült egyszerű, vizes, tejes, vajas, még petrezselymes is.
Formája kör alakú, vékony, könnyen törhető, de volt csöves, sodrott alakú is. Az ünnep előtti napon, Ádám Éva napján a nagyobb iskolás gyermekek keszkenyőbe kötött tányérban minden házhoz elvitték a mester úr ajándékát. A vállalkozó diákok legtöbbször futva tették meg a kántori lak és a számukra kijelölt házak közti utat, mert csak így volt lehetőségük arra, hogy minden családhoz eljussanak.
Versmondással, kedves szavakkal adták át az ajándékot:
„Dicsértessék a Jézus Krisztus! Angyalok örömmel a pásztorokhoz mennek. Ökör és szamár reájuk lehelnek, a mester urunktól én vagyok küldve, hogy vennék jó néven a háznak jó népe, mert igen fényes napunk Krisztus jövetele.”
Ezt követően átadták az ostyát a háziaknak, akik valamivel mindig megjutalmazták a szorgos küldöncöket. A tányért pedig megtöltötték a „jóságos mester úrnak” szánt ajándékkal. Ki-ki lisztet, mákot, diót, babot, borsót, lencsét, túrót, vajat, disznóvágásból maradt kolbászt, szalonnát küldött. Az ostyasütés, a népben rögződött szokásként, még hosszú ideig fennmaradt – olvasható Gábris József A Csongrády család Szőgyénben című könyvében.
A két háború között is a hagyományos, a kovácsműhelyekben készült ostyasütővel sütötték a karácsonyi ostyát. Férfimunkának tartották, mert a nehéz, vasból készült ostyasütőben egyenként sült a több száz ostya. Asszonyok rakták a tűzre a fát (főleg akácfát) és készítették a tésztát. Sütés közben imádkoztak, a tapasztalat szerint egy Miatyánk imádság elmondása alatt sült meg egy ostya.
A 93 éves Gál Mária néni így emlékezik a gyermekkora ostyasütésére: „Advent utolsó hetén elkezdődött az ostya sütése. A nagymamámnak nagy konyhája volt, hát ott sütötte a környékbeli asszony-nép a karácsonyi ostyát. Mi, gyerekek is ott örömködtünk, hisz ez csak egyszer volt egy évben. Ahogy az ostyát kerekre nyírták, a széleket megehettük, ez csodaszámba ment, hisz nem volt mindennapi dolog.”
Az ostyasütőbe ábra volt vésve, legtöbbször, kereszt, fenyőág, csillag, de kedvelt volt a magyar királyi címer is.
Írásként „Az Ige testté lett” vagy „Isten Báránya” szöveget gravírozták bele. A sütővas végén „fokozó” volt, aminek a segítségével szabályozták a tészta vastagságát, az ostya nagyságát. Készült lapos ostya, amit még melegen lenyomtattak egy lábassal. A feltekert ostya tésztájába több cukrot tettek, mert a cukor tette hajlékonnyá a tésztát, így melegen könnyen felcsavarták egy farúdra, és még melegen lehúzták, megtartotta a formáját. Vajat, kacsazsírt vagy libazsírt használtak az ostyasütő kenéséhez. Karácsonykor a haszonállatok is kaptak az ostyából, és a kutya, a macska is. Az ő részükre petrezselymes készült, hogy egészségesek maradjanak.
Végezetül álljon itt Zilahy Ágnes, 1892-ben kiadott Valódi magyar szakácskönyv című könyvéből a karácsonyi ostya receptje:
„Tegyünk tálba fél kiló lisztet, négy tojást, késhegynyi sót, fél kávéskanálnyi tört fahéját és 6 kanál porcukrot, ezeket tejjel habarjuk úgy össze, hogy olyan legyen, mint a híg palacsinta tészta.
Az ostyasütőt tegyük lángtűzre, mikor látjuk, hogy jó meleg, vegyük el a lángról, kenjük meg olvasztott vajba mártott tollal és tegyünk egy kanál tésztát az ostyasütő belső lapjára és azonnal zárjuk össze a vasat és tegyük újra a láng tűzre.
Ha meleg a vas, (nagyon melegnek kell lennie), gyorsan megy az ostyasütés. Az ostyákat nem szabad megpirítani, csak halványsárgára sütni. Mindkét oldalát fél percig sütjük.
A vasról a kész ostyát le kell venni késsel és újra a másikat sütni, ezt mindaddig kell folytatni, míg elfogy a tészta”- olvasható a régi szakácskönyv újra kiadott kötetében.
Ma már manufaktúrákban sütik a karácsonyi ostyát, mely kész állapotban megvásárolható.
Aki azonban saját kezűleg szeretné elkészíteni, megkönnyíti a munkáját az alumínium öntvényből készült könnyű, kézi, – vagy a villanyra működő sütő, amelyek szintén megvásárolhatók.
Az ostya receptje azonban nem sokat változott. Ki-ki a saját tapasztalata alapján készítette régen és készíti ma is. Szerencsés az a háziasszony, akire rátestálódott a nagymama, a dédmama, vagy az ómama receptje, amely szerint – a régi hagyományt éltetve – elkészítheti a karácsonyi ostyát.
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
