Szaszák György, aki abból az alkalomból, hogy ötven éve lépett a rögös – és azóta alaposan devalválódott – újságírói pályára, száz írását tette közzé, melyeket hét fejezetbe rendezett. Ezek zöme interjú, melyek részben meg is jelentek. A borító hátlapján olvasom a szerző önvallomását: „Mivel 50 éve magyar publicistaként élek Kassán – hol az Új Szó [1971–94], a Pátria Rádió, a Magyar Távirati Iroda, a Szlovák Televízió magyar szerkesztősége, valamint a Duna Televízió külső munkatársaként és az amikassa.sk hírportál szerkesztőjeként –, ezért a szeretett városomról szóló ötödik könyvemben – talán már afféle összegzésként is – 100 érdekes témát ajánlok most a figyelmükbe.”
A kötet címe: Akiket Kassa megérintett (Madách Egyesület, Pozsony 2021), melynek borítóját Duncsák Attila Az én Kassám című festményének részlete díszíti.
Természetesen lehetetlen, hogy egyfajta névsorolvasást tartsak. Minden egyes írás ismertetése legalább két-három mondatot követelne. Így önkényesen tallóztam a kötetben.
A riportalanyok zömét személyesen ismer(t)em, így emlékeim eluralkodtak rajtam és nyomultak előtérbe. De ezeket természetesen mellőznöm kell. Ezért letettem a kötetet, majd napok múlva újra kézbe vettem.
Szaszák egyik meghatározó élményét csak 1994-ben tette közzé. Pedig 1969-ben történt. Akkor lett kassai gimnazista. Néhány napja járt csupán iskolába, amikor a következő jelenet tanúja lett. Két csenevész osztálytársával várt a villamosra az iskola előtt, „amikor egy harminc körüli, erőtől duzzadó, borostás arcú egyén áll meg mellettünk és eléggé provokatív gunyorral, tört magyarsággal az iskola bejárati lépcsőfalán betűzni kezdte az intézmény nevét: »Ma-gyar ta-ní-tá…« nem folytatta tovább. Mély levegőt vett, megköszörülte a torkát – és egy nagyot köpött a táblára! Ha engem köp le, az sem vágott volna annyira szíven, mint ez. Ráadásul mefisztói kegyetlen vigyorral nézett vissza ránk.” (14.) A három megdermedt fiatal leblokkolt, mire ez az „ember” pokolian felröhögve a köpést megismételte és mint aki jól végezte dolgát, zsebre vágott kezekkel hetykén távozott.
Majd peregnek az évek. „Félek, hogy a másság iránti gyűlölet sokkal mélyebb és rombolóbb hatású, mint ahogy gondolnánk. A kislányomnál tapasztaltam.” Ez 1978–79-ben történt. Szlovák bölcsődébe voltak kénytelenek adni kétéves korában, mert Kassán magyar nem volt. „Tudtuk: olyan, mintha minden reggel börtönbe csuknánk, de nem volt más megoldás.” Egy fizetésből éltek. A reggel elfoglalt hintaszékben találták délután! Négy hónap múlva az óvónője örvendezett, kimondta az első szlovák mondatot: „Nikoho nevidím!” [Senkit nem látok!] Szaszák elfehéredett. Csendesen közölte az óvónővel, ez a mondat pedagógiájuk teljes csődjét jelenti (15.)! Mindez persze a szocializmus virágzásának korszakában történt, így az ilyen „légypiszkokról” akkor nem lehetett írni.
Rácz Olivér költőt, írót, iskolaigazgatót és egykori szocialista minisztert arról faggatta, miképpen sikerült a II. világháború után újraindítani a magyar gimnáziumot Kassán.
A szerző hiszi, találkozásai nem véletlenek, s így sok mindenkivel sorszerűen beszélgetett. Birtokába kerültek Fábry Zoltán levelei is 1922-ből és 1945-ből.
Július Knappnak írta Rimabrézóra: „…hat év egész munkája: kéziratok, napló, jegyzetek, elpusztult. Egy vaskazettába rejtettem őket és a filagória mögé dugtam. De magyar katonák megtalálták, azt hitték szegények, hogy kincs van benne és magukkal cipelték.” (21.) Knapp egyik levelében a következőket írta magyarul a „stószi remetének”: „…dacára szlovák származásomnak és nemzetiségemnek, de soviniszta nem vagyok, és szintén állítom, hogy személyes, egyéni meggyőződésem messze fölötte áll a ma kurzusának, amelyet sem érteni vagy igazolni nem tudok.” (23.) Knappról, erről a tisztességes emberről tudnunk kell, hogy a Tornaljai Forradalmi Járási Nemzeti Bizottság kormánymegbízottjaként nem volt hajlandó a helyi magyarokat kitelepíteni, inkább a börtönt vállalta volna! (23.) Egy kassai nyugdíjasotthonban beszélt erről Szaszáknak magyarul.
Bármennyire csábító lenne, lapoznunk kell. Schönherz Klári faggatása következik. Ő két oknál fogva is megkerülhetetlen. A tragikus sorsú Schönherz Zoltán kommunista politikus testvére és Löffler Béla szobrász élettársa, majd felesége lett. Bátyja azért lett kommunista, mert naivan az hitte, ez a rendszer biztosítja a földi paradicsomot. Mindenkinek lesz mit ennie, lesz lakása, ruhája és mindenki zenét fog hallgatni, irodalmat tanulmányozni és az emberek szeretni fogják egymást. Klári negyven év után rádöbbent, ez illúzió. „Ha Zoli életben maradt volna, legalább háromszor kivégezték volna.” (31.). Sajnos. Erről nekem is beszélt. Igyekezett megérteni bátyját. Emiatt faggatta. „Nézz meg egy cseh gyáros figurát, aki alig fér az öltönyébe, lóg a szivar a szájából, jól él, és azt se tudja, mennyi a bankszámlája. Ha ezt megtetted, ülj fel a vonatra, menj el Kárpátaljára, nézd meg az éhező gyerekeket, s ha ezután is azt fogod mondani, hogy hagyjam abba, akkor megteszem.” Klárika igazat adott neki (31.).
Dobos János szabómester a poklot járta meg, amit „málenykaja rabótának” (kis munkának) hívunk helyesen. Katonaként rukkolt be 1940-ben. Tizenhárom hónapot szolgált a fronton. Ekkor leszerelték, de további négy hónapra hívták be… Bejöttek az oroszok, járőrszolgálatot teljesített. A szovjet katonák elvették a puskáját és a karszalagját, majd elhurcolták. Leleszről 170 embert vittek el az oroszok. Munkácson, Szolyván keresztül Sztalinovba vitték embertelen körülmények között. Ez volt a donbaszi szénmedence központja. Ez idő alatt mindenki kivetkőzött emberi mivoltából. 1944 végétől 1948 novemberéig tartott a kibeszélhetetlen tortúra. Azután Kassára érkeztek, ismert katonadalokat énekelve vonultak ki a Fő utcára. „A járókelők szinte földbe gyökerezett lábbal bámultak minket, nem tudták, mi történt. «Mi az, megint bejöttek [a] magyarok?! De miért orosz katonaruhában?» – kérdezgették egymástól. Mi csak mentünk, és daloltunk, tiszta szívből.” (35.)
Csontos Erzsi énekes testvéreinek, családjának tragikus sorsáról számol be. Életét gyászként, keserűségként tartja számon. A hat testvér közül kettő gyermekkorában halt meg, György olyan helyen szolgált, ahol komiszul bántak vele, tüdőgyulladást kapott, nem tudták megmenteni. Palinak összetaposták a fejét a lovak, miután a kocsi gödörbe futott. Nem tudták meggyógyítani, 24 évesen meghalt. Juli kiment Amerikába, soha nem kaptak hírt róla…
Fontosak ezek a történetek, mert az élet írta őket. Annál pedig jobb dramaturg, szerző nem létezik. Minden ember élete egy könyv. Ha nem írják meg, az az emberiség vesztesége annak ellenére, hogy erről tudomást sem szerzünk.
Itt volt Paucsó Mária, aki két világháborút élt át, de a harmadikat nem szeretné megérni. Ikerbátyja, Paucsó János a kassai labdarúgócsapat országszerte ismert balösszekötője volt. Számon tartja valaki!?
Vagy itt élt Lomoga Mátyás kohó- és vegyészmérnök, ezermester! A csilláromat készítette peresi műhelyében, ami miatt is gyakorta eszembe jut. Miért nem lett igazgató? Mert hét nyelven beszélő borbély apjának a halálos ágyánál megesküdött, nem lesz soha semmilyen párt tagja, s be is tartotta. Mi késztette erre? Apja alapította a kommunista pártot Kassán. De a második világháború elején orosz hadifogságba esett, ahol komiszul bántak vele. Sikerült megszökniük és belépett a nyilaspártba. A fiát akarta megóvni, azért eskette meg.
1956-ban Lomoga tizedest egy szlovák tiszt kurva magyarnak nevezte. Természetes, hogy lekent neki egyet. Lefokozták. Öt napot ült ezért, de a bíróság háromhavi börtönnel díjazta a tisztet. 92:5-ös győzelem? Aligha. Ő említi Zvara Béla világhírű poprádi gombaszakértőt. Tud valaki róla!?
Lomoga színes élete nyomon követhető a kötet oldalain. OKISZ néptánccsoport, kassai balett, kassai konzervgyár laboratóriuma, poprádi élelmiszerkutató állomás, szepsi mezőgazdasági technikum, kassai bábszínház, a Šafárik Egyetem Fizikai Kísérleti Tanszéke… Majd 1968-ban kiváltotta az iparengedélyt. De akkor ezt nem sokáig lehetett csinálni. Jött a Kovoslužba, a Kelet-szlovákiai Gépgyár öntödéjének fejlesztőmérnöki tisztsége. A Pamiatkostavnál restaurátor, a tiszolci földműves szövetkezet számára villámhárítókhoz szorítókapcsokat gyártott és mellesleg két évtizeden át Löffler Béla szobrászművész műtermében is dolgozott. Olyan gépekről is beszélt, melyek egyedülállóak a világon. Ezek sorsa mi lett, nem tudni. Nem sokkal a halála előtt járt nálam utoljára, de akkor már tapasztalható volt, hogy baj van a memóriájával. Nagyon zavarosan beszélt…
Itt abba is hagyom az ismertetést. Pedig nehéz megállnom, hogy ne ismertessem még Komoróczy Géza professzor kassai kötődéseit. Remélem azonban, felcsigáztam az érdeklődésüket annyira, hogy a kötetet megvásárolják és elolvassák. Fontos adalékokat találunk benne a város történetéhez.
Remélhetőleg megérjük a könyvbemutatót is!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
