Oriskó Norbert egy cikkben az olimpia kapcsán arról értekezik, hogy mikor kinek drukkol egy hozzám hasonló magyar ember.
A „hozzám hasonló” – itt a Duna bal partján – a Pozsony és Esztergom közötti sávon élő embert jelenti a szememben. A fejtegetést olvasgatva egy régebbi gondolatmenetem ötlött fel bennem, amikor – az okát már nem is tudom – azon gondolkodtam, hogy otthon vagyok-e, amikor haza jövök? Természetesen mindenki otthon érzi magát a kedvenc asztala, széke mellett, a jól ismert falak között. Nyilvánvaló ezáltal, hogy nekem ez az otthonom. Itt vagyok otthon. Akkor miért van szüntelenül olyan érzésem, hogy csak állandóan kóborolok a világban, s van úgy, hogy egyszer-egyszer rövidebb, vagy hosszabb ideig jól érzem magam? Eddigi életem során az ilyen idill mindig egy jól elhelyezett pofonnal ért véget, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy szűkebb értelemben alapos korlátok között vagyok csak otthon. Ebből egyértelműen következik, hogy otthonom nincs, mert felfogásom szerint az ember otthonában csak önként szabad akaratából vállalt korlátokat fogad el, de semmi esetre sem kényszerítheti senki másféle korlátok elfogadására. Ebből egyértelműen következik, hogy az otthon szó mély értelmében egyfajta teljes szabadságot takar. Ilyen értelemben már a családi ház falait elhagyva is alaposan csökken annak valószínűsége, hogy otthon érezzem magamat. Még az általam legjobban ismert szülőfalum közössége is felvállalhat olyan dolgokat, amelyek miatt erősen megkérdőjelezem, hogy otthon vagyok-e még, vagy már egy másik galaxisban?
Természetesen minél tágabbra terjesszük a figyelembe vett kört, annál nehezebb fenntartások nélkül olyan kört kirajzolni, amire azt mondanánk ez igen, ez az én otthonom. Szerintem ilyen értelemben keresgélve nehéz a Felvidék szó alatt általában helyileg kimért területről azt mondani, hogy ez az otthonom, s még nehezebb, szinte lehetetlen kijelentenem ezt a mai Szlovákiáról, bár otthonom, szülői házam itt volt és van, itt éltem tanultam, dolgoztam, itt van családom legnagyobb része, a mintegy 600-700 főnyi általam eddig kiderített rokonságom szinte 99 százaléka. Sajnos, tovább romlik a lehetőség az otthonnal való megjelölésre, minél inkább tágítjuk e kört. Nyilvánvalóan az embernek engednie kell abszolút értelemben vett korlát mentességéből, s bele kell nyugodni, hogy otthonunkba bizony kerül néhány bűnöző, hazug s más testi- szellemi fogyatékú „rokon“, akit tetszik nem tetszik el kell fogadnunk, ha másért nem, akkor csupán azért, hogy aki a rosszat nem ismeri az hogyan ismerheti meg a jót?
Mindezeket figyelembe véve pár szót arról, hogy miért nincs otthonom és hazám?
Szlovákia mikor, mivel játszotta el szememben a haza lehetőségét? Az első alkalom még a születésem előtti időkből ered, ám annak ellenére, hogy öreg vétekről van szó, mégis elég életképes, emberi kort meghaladó tünet, amivel Szlovákia azonosult, s így kinullázta annak lehetőségét, hogy én ezt az országot bármikor hazámnak érezhessem. Igen, a Beneš-dekrétumokról s a bennük foglaltakról van szó. Ha nem ismertem volna nagyapámat, és nem tudnám, hogyan mi módon alázta meg az akkori Csehszlovákia vitéz, huszár, gazda, köztiszteletben álló búcsi lakos nagyapámat, akkor még talán valami prókátor lyukat mesélhetne a hasamba, hogy azt mondjam, régi dolog ez, próbáljuk meg elfelejteni. A második melléfogás már személyes „érdemem“. Történt ugyanis, hogy majdnem 15 évvel ezelőtt a dicső Szlovákia eltévelyedett hivatalnokai nem létező vétkeim alapján eltávolítottak igazgatói munkakörömből. Az már nem az ő érdemük, hogy ebbéli igyekezetük kudarcba fulladt. Ebben az eseményben sem a tény, sokkal inkább a mód volt megalázó, amiért ez az ország akkor sem lesz hazám, ha bármit ajánl megbocsátás fejében. A sérelem abból állt, hogy abban az évben március 15. vasárnapra esett. A határozat, ami mellesleg még februárban született, március 14-hez volt datálva, velem március 16-án tudatták „díszes“ határozatukat. Elég ennyi ahhoz, hogy sok általam ismert és tisztelt szlovák ember hazájára én azt mondom: köszönöm szépen, ebből nem kérek?!
Logikusan adódna ezek után a válasz, hogy akkor Magyarországot tartom-e hazámnak? Ezt két okból el kell utasítanom: Elsősorban a házam, amiben most lakom, és az is, amiben a világra jöttem, nem volt Magyarországon. De ez csak a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy Magyarország jelenlegi lakói pár éve karácsonyi ajándékként azt üzenték, hogy nem kérnek belőlem. Eddigi életem során bizony egyszer kétszer megfordultam olyan társaságban, ahol nem szívesen láttak, de azt senki se várja tőlem, hogy azok közé fogom könyörögni magamat, akiket- nem kis bánatomra – ma magyarországiaknak neveznek. Annak ellenére, hogy anyanyelvem magyar, amit a világról tudok, annak legnagyobb részét a magyar kultúraként számontartott ismeretekből tudom. Csehül is tanultam valamit, diplomámat viszont szlovák tagozaton szereztem, mert azon az éven, amikor tanulmányaimat kezdtem, – mintha csak az én bosszantásomra történt volna – nem nyitottak matematika-fizika szakot magyar tagozaton (előtte is, és utána is igen), bár ezt így utólag tartozom megköszönni, mivel így tudom, hogy a szlovák nemzet közel sem azonos a Slota és Mikolaj félékkel, sőt Mečiar mentalitása sem annyira jellemző, mint az a választási eredményekből következtethető lenne. Szlovák tagozatos múltamnak köszönhetően nagyon jól értem és érzem, hogy ki az, akinek a lelke is sötét, s ki az aki csak megélhetési semmirekellő.
Így, mindent összevetve, bár házam Szlovákiában van, a lelkem magyar, mégis hazátlan vagyok, csupán otthon vagyok e négy fal között, ahol unokáim boldogítanak. Mindezek után azt hiszem, Oriskó Norbertnek sincs kifogása az ellen, ha a kinek szurkolok kérdésre nem tudok mást felelni, mint azt, hogy a sportnak, bár azzal is egyre több bajom van, talán azért, mert a mai sport egy bizonyos szinten túl már csak másod- vagy ki tudja hányadik sorban szól a sportról, megelőzik olyan sporttól távoli dolgok, mint a pénz és az érdekérvényesítés, más néven: üzlet. Nem tehetek róla, hogy az egyik kedvenc főnevem máig a munka, ami szerintem a sportnak is a leglényegesebb eleme.
Varga Lajos
{iarelatednews articleid=”34989″}