A címben szereplő két szó Körmendy-Ékes Lajos parlamenti felszólalásában hangzott el, Trianon előtt pár nappal, amikor az Országos Keresztényszocialista Párt képviselőjeként kimondta, hogy a felvidéki magyarságot akarata ellenére csatolták az újonnan alakult Csehszlovákiához, nem kérdezve, hogy kívánnak-e odatartozni. „Akaratunk ellenére…” Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918–1992. címmel jelent meg a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet forráskiadványa, amelyről a kötetet kiadó Rubicon Intézet vitaestet rendezett Budapesten.
Magyar, szlovák, cseh és csehszlovák történeti források, valamint korabeli képek, illusztrációk segítségével a kötet két szerzője-szerkesztője – Simon Attila, a MTA külső tagja, a Fórum Intézet igazgatója, a Selye János Egyetem tanszékvezető tanára és Popély Árpád, a Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa és a komáromi Selye János Egyetem Történelem Tanszékének docense – képet ad a felvidéki magyar kisebbség sorsáról, súlyos megpróbáltatásairól és közösséggé szerveződéséről.
A kiadványban közzétett dokumentumok alapján nyomon követhetjük a felvidéki magyarság folyamatos fogyását, az újrakezdések, a párt- és intézményalapítások, a nyelv- és államhatárok közötti peremlét sajátosságait.
A vitavezető Szarka László, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, a Selye János Egyetem oktatója bevezetésként a források kutatásának jelentőségéről kérdezte a szerzőket.
Popély Árpád rámutatott, hogy források valójában csak a rendszerváltás után láttak napvilágot, és mindegyik csupán részkérdésekkel foglalkozott. Ez az első, amely a teljes száz évet tekinti át. Ezért egy redukált változat is készül az egyetemi hallgatók számára. Simon Attila azért tartja fontosnak ezeket a forrásokat, mert keveset tudunk az átmenet idejéről, hogy az ottani magyarok hogyan élték meg a bizonytalanságot, hiszen az első hírektől az első cseh csapatok megjelenéséig két hónap is eltelt.
Az emberek azt hitték, hogy a helyzet visszafordítható, mert az első szakaszban még nem voltak nagy konfliktusok, csak 1919 februárjától, a pozsonyi sortűztől követték egymást a sztrájkok, sortüzek.
A szerzők öt fejezetre osztották a 109 – többségében teljes terjedelmében közölt – forrást. A két világháború közti Első Köztársaság húsz esztendejének nagy feladatára: az előzmények nélküli önszerveződés megteremtésére terelte a vitát Szarka László, rámutatva, hogy a Csehszlovákiához csatolt területeknek magyar elnevezése sem volt: Szlovenszko és Ruszinszko néven emlegették még sokáig.
Simon Attila összevetette az elcsatolt Felvidék helyzetét Erdélyével, ahol a szerveződésnek voltak előzményei, a központ szerepét betöltötte Kolozsvár és Marosvásárhely, míg a nyugati Csallóköz a keleti Bodrogközzel főként csak Budapesten át állt kapcsolatban.
Egy csallóközi ember számára Gömör ugyanolyan keveset jelentett, mint egy rimaszombatinak Komárom. Mégis, a források alapján megítélhetjük, hogy mennyire volt képes az első kisebbségi nemzedék politikai elitje szervezett közösséggé alakítani a történeti kényszer hatására létrejött szlovákiai magyarságot.
A magyar politikai elit két vezetőjének koncepciója eltérő volt: Szüllő Géza, a Magyar Keresztényszocialista Párt elnöke a budapesti revíziós politikát képviselte, és a felvidéki magyarság panaszainak külföldi meghallgatásában reménykedett. Szentiványi József a hosszú nevű kisgazdapárt – hivatalosan Nemzeti Párt – alapító elnöke szintén bízott a revízióban, de addig is az önálló kisebbségi lét megszervezésén dolgozott: a gazdaságtól a sajtóig, az egyesületek működésétől a sportig. Eredményes munkát végzett, de kitörni a sérelmi politizálásból nem sikerült.
A Szüllő és Szentiványi helyére lépő fiatalabb nemzedék politikusai: Esterházy János és Jaross Andor 1936-ban egyesítették a két nagy magyar pártot, és
Masaryk lemondásakor Beneš mögé álltak, mert azt hitték, hogy szüksége lesz a magyar képviselők támogatására. Azonban 9-10 fős létszámuk a 300 tagú képviselőházban nem volt olyan jelentős, hogy Beneš teljesítse Esterházy feltételeit a magyarság jogaival kapcsolatban.
Miniszteri tárcát kínált ugyan a magyar arisztokratának, de – a magyar követelések elutasítása miatt – ő nem fogadta el.
Ismét új helyzet áll elő az első bécsi döntés után. A visszacsatolt Felvidék magyar politikusai bekerülnek a budapesti parlamentbe, míg a Tiso-féle szlovák államban maradt 60-65 ezer magyar egyetlen vezetője:
Esterházy igyekszik távol tartani pártját Tiso náci politikájától. Azonban sem ez, sem fellépése a pozsonyi parlamentben a zsidótörvény ellen, nem változtat a magyarság háború utáni tragédiáján, beleértve Esterházy János sorsát is.
Az utóbbi években feltárt
dokumentumok bizonyítják, hogy Beneš már 1943-tól hozzákapcsolta a németek kitelepítéséhez a magyarokat is, és ettől kezdve Sztálin lett a csehszlovák nemzetállam legfőbb támogatója.
A kötet egyik fejezete a háború utáni jogfosztottság dokumentumaiból válogat, például az illegális szervezet: a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség panaszaiból, amelyeket sikerült átjuttatniuk a határon Mindszenty József hercegprímáshoz és Gyöngyösi János külügyminiszterhez.
Végül az utolsó két fejezetben a szlovákiai magyarság helyzetének változásaira, jogérvényesítő törekvéseire vonatkozó források kaptak helyet a csehszlovák pártállam négy évtizedéből, illetve Csehszlovákia utolsó három évéből.
Popély Árpád arról a paradoxonról beszélt, hogy a magyar kitelepítést szorgalmazó Szovjetunió követelte ki 1948-ban a csehszlovák kommunista vezetéstől a magyar kisebbség helyzetének rendezését. Ennek eredményeként a prágai – nem a pozsonyi! – dönt a Csehországba deportáltak hazatérésének engedélyezéséről és a Csemadok megalakításáról. A felvidéki magyarságnak ez a legnagyobb szervezete megpróbált érdekvédelemmel is foglalkozni, de a pártállam elnyomta az ilyen kezdeményezéseket. Ugyanakkor
68-ban a prágai pártvezetés kezdi pártként kezelni a Csemadokot. Az meg is fogalmazza követeléseit, beleértve azt, hogy az alkotmány rögzítse a kisebbségi jogokat.
A szovjet bevonulás után születik is valami törvény, de olyan általánosságban fogalmazva, hogy azt nem lehet kisebbségi jogként értelmezni.
A vitában résztvevők egyetértettek abban, hogy a felvidéki magyarság belső erejét mutatja, hogy ki tudott állítani, nevelni önmagából egy új politikai vezetőréteget, ugyanis a felvidéki magyar társadalom Trianon után teljesen átalakult. Ez már elkezdődött az 1920-as években, folytatódott Tiso és a háború idején és betetőzték a beneši törvények. A régi vezető nagyvárosi polgárság, értelmiség meghalt, elmenekült vagy kitelepítették. Az új értelmiségi vezetőket a falvak és a kisvárosok adták. Dobos László rövid miniszterségét, a Duray Miklós vezette Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságot, az 1989-ben első pártként megalakult Független Magyar Kezdeményezést említették, hozzátéve, hogy
akkor, a rendszerváltás idején egy pillanatig megvolt a felvidéki magyarság összefogásának a reménye. Eljut-e addig, hogy közösséggé akarjon válni?
Ezzel a költői kérdéssel fejeződött be a könyvbemutató.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)