Az ember nem győz csodálkozni, holott a furcsábbnál furcsább furcsaságok sorozatát van szerencsénk megélni. Itt van például ez a magyarországi választás…
A prognózisok végig arról szóltak, hogy szoros eredmény várható, feltehetően enyhe Fidesz-előnnyel. Én ugyan kétharmadra tippeltem, mivel az ellenzék bűvészkedése alapján azt tartottam megérdemeltnek, na de az magánvélemény volt. Pedig aztán úgy lett.
Elemezték azt minden oldalról, sőt (félre)magyarázták is, hogy és miért lett ez így, pedig egyszerű a dolog: a választók nyugalmat, biztonságot akarnak.
Csoda, ha ebben a bolond világban ezt akarják? Mivelhogy – miként Schmidt Mária írja Országból hazát című könyvében – „most minden mozgásban van, és bizonytalanná vált”.
Aztán itt van ez az ukrán háború is. Senki sem hitte, hogy az oroszok megindulnak – az erre utaló amerikai elemzéseken kívül, na de azoknak kevésbé lehetett hinni, már csak azért sem, mert jó információik szoktak ugyan lenni, de sosem tudják feldolgozni azokat, ráadásul (gyanúsan) napra pontos dátumokat jósoltak. Pedig ugyanaz történt, mint 1968-ban, amikor
az oroszok (értsd: a szovjetek) villámgyorsan voltak képesek mozgósítani, hogy egy éjszaka alatt lerohanják Csehszlovákiát, de aztán évekig nem voltak képesek hazatalálni.
Ráadásul az oroszok területszerzési vágya nem új jelenség.
Ezzel még nincs vége: az odaadó oroszbarátokból lettek, helyenként már nevetséges gesztusokkal, a legnagyobb oroszfóbiások, a humanitárius segélyt pedig összekeverték a hadba szállással (annak ellenére, hogy vannak, akik a II. világháború eredményét még mindig felszabadításként értelmezik). A háború a legnagyobb disznóság, ami csak létezik – de nemcsak akkor, amikor az oroszok kezdeményeznek valamit valós vagy vélt érdekeikre hivatkozva, hanem akkor is, ha mások követnek el ilyet, például az USA. Közben az is kiderült, agressziót nem is kell hadsereggel elkövetni, elég, ha másokat bujtatnak föl ilyenre. Főleg pszichológiailag, kiképzéssel, dezinformációval, de persze vannak más (gazdasági!) eszközök is. Ezt úgy általánosságban ugyan tudjuk, mégis csodálkozunk, hogyan lehet az embereket oly könnyedén befolyásolni. Sőt: jobban, mint gondolnánk. Megy az, mint a karikacsapás.
Mert ez az ukrán–orosz háború egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint ahogy azt beállítani igyekeznek.
Aki ennek ellentmond, az feltétlenül Putyin-bérenc, hazug szélsőjobboldali populista, fasiszta (ami szintén furcsán hat, hogyan fér ez össze a Putyin-bérencséggel, na de az ilyen csekélységen ne akadjunk fönn). A furcsasága ennek inkább az, hogy elítélik azt, aki ebből az állítólagos ukrán–orosz konfliktusból ki akar maradni azáltal, hogy nem hajlandó semmiféle háborúhoz alkalmasat Ukrajnába szállítani. A háború vérszagát áhítók erre hihetetlen össztüzet zúdítottak Magyarországra. Főleg azok, akik a háttérben maradnak: a hadiipar képviselői. Ha valaki nem tudná: nincs jobb üzlet a háborúnál, egy-egy fegyverért mindent odaadnak.
Ebből következik a további furcsaság. A szélsőjobboldali populista, diktátornak bélyegzett magyar miniszterelnök teljesen elzárkózott az elől, hogy ebbe a háborúba Magyarország bármiképpen belekeveredjen – és nem szállít fegyvert. A másik oldalon pedig ott van a néhai szlovák miniszterelnök, a posztkommunista Fico, aki úgy, ahogy van, elítéli a jobboldalinak mondott szlovák kormányt, amiért fegyvert ajándékoz Ukrajnának.
Nem az a furcsa, hogy Orbán nemegyszer (klasszikus) baloldali politikát folytat, s önmagában az sem, hogy a baloldali Fico jobboldali politikát, hanem az, hogy ez a két végletbe magyarázott politikus esetenként milyen jól összecseng.
Egynél több ok arra, hogy ne jobb- és baloldalnak nevezzük ezeket az irányzatokat: ebben a gyorsmenetben változó világban miért pont ez maradt volna változatlan?
A furcsaságok csimborasszója az, ahogy a Nyugat a globalizálásra hivatkozva és annak érdekében az alapvető értékeket átértelmezi. Putyin az agressziót speciális hadműveletnek becézi, miközben orosz nemzeti értékekről beszél, azok védelméről.
Pedig az oroszok a szorgalmas ruszifikálással szintén megcsinálták a maguk globalizációját az egységes és egyetlen megengedett világnézettel kezdve a nemzetek látszategyenlőségéig – elég megnézni a Szovjetunió utódállamai lakosságának nemzetiségi összetételét.
Vajon mitől jobb a brüsszeli gleichsaltolás, mint a moszkvai?
Ahol most annyira odaadó nemzetiek lettek! Mi ez, ha nem a brüsszeli típusú globalizáció csődje? Ám az oroszoknak ezt most fölróják (és persze a magyaroknak is), az ukránoknak viszont nem. Ami szöges ellentétben van a neoliberális elképzelésekkel, miszerint Isten, haza, család már levitézlett érték. De hogy ugyanezért a Nyugat Ukrajnát támogatja, az már furcsa. Az ukrán nemzeti érték/érdek (a nyugatival ellentétben) hirtelen fontos lett. (És persze a magyarság érdekeit sem tartják fontosnak.) Aki megszokta a Nyugat neoliberalizmusát, annak talán nem furcsa az efféle kettős mérce.
Ettől függetlenül egy ország katonai lerohanása elfogadhatatlan agresszió marad. Csakhogy itt nyilván nem erről van szó, sokkal inkább az USA és Oroszország ellentétéről. Ha ezt végiggondoljuk, talán már az sem furcsa, hogy Kína a nevető harmadik.
Csodálkozunk ugyan sok mindenen, de valójában nincs min. Mert a lényeg, az egyetlen igazi mozgatórúgó a politikai pártállástól függetlenül a telhetetlen szerzés- és hatalomvágy. Ennek álcázására bármi jelzőt, fogalmat a fejére állítva használnak, végigvezetik az agyuknak proklamált emésztőrendszerükön, s úgy hülyítik meg az embereket. A valódi okokat azok titkolása érdekében viszont nem kötik az orrunkra, hogyan értelmezték át a fogalmakat. Nehogy már rájöjjenek a csalásra.
Pedig rá fognak jönni, előbb, vagy utóbb. Csak nehogy már túl késő legyen.
Aich Péter/Felvidék.ma
