Kassán 2012. október 9-én, kedden a Rovás Történelmi Kerekasztal új beszélgető műsorára került sor. Az első beszélgetés „Dél-Szlovákia”, mint kis magyar világ 1920-tól napjainkig címet viselte. Gayer Veronika, az MTA Kisebbségkutató Intézetének tudományos segédmunkatársa tartott vitaindítót, aki most Kassán kutat majd 10 hónapig az itteni levéltárakban.
Azzal kezdte, sokan a történetírást és a történész szakmát egy elavult, a mindenkori politika kiszolgálására létrehozott intellektuális zárványvilágnak tartják, nem gondolva rá, hogy ez a tudományterület is folyamatos fejlődésen megy keresztül. A múltról való gondolkodás ma egészen mást jelent, mint akár negyven vagy kétszáz éve. A történelmi kutatás szerteágazó, különböző szempontú lett. Ma már egy életrajz unalmas. Sok kutató kíváncsi a kollektív tudatra. Milyen tartalommal lehet megtölteni a 21. század elején az ismert mondást: A történelem az élet tanítómestere? Egyáltalán miért kell foglalkozni azzal, ami elmúlt? Azért, hogy önálló gondolkozásra neveljen. Fontos hogy megtanuljuk, hogyan működik az élet. Azért fontos, hogy ne legyünk manipulálhatóak. A világ nem fehér és fekete. A jelenségeknek százféle magyarázata van. Gayer szerint, a történelemtudomány feladata nem az igazság keresése. Sok dilettáns is a történelmet műveli, a történészek viszont bezárkóznak elefántcsonttornyukba, a szakmájukba és nem szólítják meg az érdeklődő nagyközönséget, mely mégiscsak kíváncsi. A két csoport között árok létesül. A szakma nem tudja megszólítani az átlagembert, aki azért nem ok nélkül bizalmatlan, mert 1989 előtt a történettudomány kiszolgálta a politikai rendszert, s ezek a munkák még mindig hivatkozási alapul szolgálhatnak a torzító szlovák történetírás számára is.
Elmondta, nem előadást kíván tartani, hanem inkább beszélgetni arról, milyen identitással rendelkezik az a népcsoport, mely zömmel Szlovákia deli részén, ebben a „kis magyar világban” lakik, amelybe sok minden belefér. A zömmel tárgyszerű vita, vagy inkább együttgondolkodás persze nem juthatott el egy végső megállapításhoz. Hiszen a fő kérdésre – kimondva, vagy kimondatlanul – már évtizedek óta keressük a megoldást, a gyógyírt: Mitől marad meg egy regionális közösség? Ennek egyik feltétele, hogy meg tudja önmagát határozni. Ahogy valaki fogalmazott, egyfajta oldalrafordított Chile vagyunk. Viszont a felvidéki magyarok körében nincs komoly szolidaritás a nyugati és keleti rész között. Felvidéki vagy szlovákiai magyarok? Az egyik fogalom inkább földrajzi, a másik politikai. A szlovákok viszont ezt pont fordítva érzékelik. Baťa-cipős vagy újarcú magyarok? Szvatkó Pál és Győry Dezső meghatározásai már nem élnek.
Az idők folyamán a Felvidék fogalma is változott a kényszerű politikai változások, a határok létrehozása okán.
Megmaradásunk egyik záloga, ha a fiatalok nem hagyják el szülőföldjüket. A dilemma valós. A fiatalok egy része Magyarországon folytatja tanulmányait, ami egyrészt az itteni iskolákat sorvasztja el, de másrészt a fiatalok már nem fognak visszajönni. Viszont azok, akik Amerikába, vagy Angliába távoznak, azok a magyarság számára is elvesznek. Azok akik maradnak, gyermekeik jelentős része nem jár magyar iskolába és ők azok, akik asszimilálódva, gyengítenek bennünket. Egy fiatal királyhelmeci pincérlány számára, aki kedvesen kiszolgálja Kassán a magyar vendéget, Ady vagy Arany János neve semmit sem jelent. Már nem ismeri azt a kódrendszert, amire a magyar szív megdobban.
Elengedhetetlen része kellene hogy legyen megmaradásunknak, hogy iskoláink jobbak legyenek a többinél. Valamikor a felvidéki alma materekbe azért tódult a diáksereg, mert kiváló pedagógusok keze alatt nevelődtek. A másik, hogy szülőföldjüknek vallják ezt a területet. Ehhez hivatástudatot kelleme plántálnunk beléjük. Hogy a múlttal a hátuk mögött, melynek voltak csodálatos és lélekemelő pillanatai, a házak kövei megszólítsák őket, a nagy szellemek, melyek egykor lakták falait, ösztönzést és bátorítást adjanak szívós szellemi harcuk számára.
Végiggondolva az elhangzott beszélgetést, Szalatnai Rezső, majd Szabó Dezső jutott az eszemben. Miért tűntek el a magyarok Lőcséről? Mert az öreg magyar polgárok megbízatás „nélkül vigyáztak a városra, mintha még az övék volna.” De nem kaptak segítséget sehonnan és kihaltak anélkül, hogy lett volna kinek átadni mindazt, amit azért őriztek, hogy egyszer továbbadják. Csak nem volt kinek. A magyar Nürnberg elveszítette emlékezetét. Ma már tudatunk is Dél-Szlovákiára szűkült össze.
Nos, a fiatalokat úgy kellene nevelnünk, hogy feladatot vállaljanak, megbízatást a múlttól, s az elődöktől, hogy a magyar szó ne a történelem halott lapjaira szoruljon vissza. Hol van az a szülő, pedagógus, politikus, aki erre tudja ösztönözni a felnövő generációkat? A fiatalokban van igazságérzet, merészség, tenni akarás, romantika. Ki nyitja ki a szemüket rá, mennyi hősies feladat várna rájuk szülőföldjükön? „Jó magyarság ez: bizonyos munkakörben a lehető legnagyobb tudást és képességet szerezni. Ezt szerves, széles kulturális tájékozottsággal venni körül. És jól átgondolt életprogrammal beállítani a magyar nép életharcába. Azzal a tudattal, hogy ott nemcsak érvényesülés, hanem: szenvedés, börtön és halál is várhat ránk. És ez a tudat csak acélozza elszánásunkat.” Szabó Dezső után még Máraival toldom meg az eszmefuttatást: „Egy életen át, következetesen, nem beleegyezve abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.”
Ezt az együttgondolkodást csak elkezdeni lehet, befejezni soha. Munkára fel, kevés időnk maradt!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”35909″}
