A napokban Budapesten egy tudományos konferencia hallgatója voltam, „A magyar női szentek és boldog emlékűek” címmel szervezte Józsa Judit, az erdélyi származású kerámiaszobrász.
Ő, aki a női belső és külső szépséget, alázatot műveiben csodálatosan fejezi ki. Állandóan látogatható galériájában olyan csodákat lát az ember, hogy nemcsak vizuálisan töltődik fel szeretettel, de a lelkében is megleli azt. Józsa Judit egy keramikus dinasztia leszármazottja. Édesapjával az erdélyi Korondon levő műhelyében és boltjában találkozhat az ember.
Józsa Judit nemcsak alkot, de alkotásának „alanyait” lelkében hordva szüli meg a csodákat. Az általa létrehozott alapítvány nevében szervezett konferencián a magyar női szentekről kaptunk egy tömören összefoglalt, de nagyon átfogú tájékoztatást.
Nehéz lett volna egy tudósítást írni e konferenciáról, mert a hét órába szorított tizenöt nagyon tartalmas előadását csak idézni is nehéz lett volna egy hírportálra.
Ami viszont elgondolkodtató, és amiért tollat ragadtam, az egész programnak az apropója, a célja, hogy megismerkedjünk a magyar női szentek emberi arcával, példaértékű nemcsak Isten iránti szeretetükkel, de az emberekért tett áldozataikkal, segítőkészségükkel, ahogy életüket a szeretet vezérelte. Megmutatták, hogy a boldogság nem mindig csak a földi vágyak elérésében van, hanem az istenhit legnagyobb megnyilvánulásában, a másik elfogadásában, segítésében, a szeretetben. S lelkileg csak ezekkel lehet egyensúlyban valaki önmagával.
Persze ez nem azt jelenti, hogy „szentnek” kell lennünk! De a szent nők életét példaképpen elvihetjük az iskoláinkba is – nem csak az egyháziakba –, hogy gyermeket, ifjúságunkat ne csak a sztárok, a celebek, a politikában sikeres, vagy éppen nem sikeres nők életével ismertessük meg.
A pletykalapok a nők legintimebb életét is kitárják, felfedik, akik sokszor példaképpé válnak a mindenkit legyőző versenyekkel, sztárkodással teli bulvárlapokon felnőtt ifjak, de középkorúak számára is. Sőt ami még tragikusabb, ezért maradnak egyedül, hogy gondtalanul, „családi teher nélkül” éljék le életüket, de nem Istennek élve, hanem, magukba roskadva élik meg az aggkort. Hát ilyen a világ.
A szenteket, Istent már egy rendszernek sikerült kiirtania egy generáció és annak utódai életéből, most pedig a sokszínűség forgatagában Istenen kívül elveszítettük a múltunkat, gyökereinket, elődeink emlékét, kultúránkat, miközben elönti életünket a számunkra idegen inkább szenny, mint érték. S lassan emberi mivoltunk is kihalóban lesz, hiszen itt a robotember, a mesterséges intelligencia, amely helyettünk fog gondolkodni, a robot pedig cselekedni.
Visszatérve írásom apropójához: mennyi mindent adtak nekünk szentjeink, hagytak ránk őrzésre, továbbadásra. Mi mindent hagyott ránk a keresztény kultúra, Európai szinten, de lebontva egész legapróbb éltető kultúránkig. Mi minden belefoglaltatik imáinkba, melyeket a szentjeinktől kaptunk örökbe, hitünk, mely éltetni tanított, s mindez reményt ad, életünk utolsó leheletéig.
Jó lenne a példaképeket elvinni iskoláinkba is, nemcsak a versenyszellemet, a mások legyőzésére nevelve utódainkat.
Művészeink világa e szépséges értéket tárja elénk, tőlünk függ, befogadók leszünk-e, vagy elveszünk a szennyáradatban.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
