Nem lehetünk elég hálásak Pásztor Istvánnak, aki összebékítette a magyarokat és a szerbeket, megmutatta az utat, amelyen a két nép együtt haladhat – hangsúlyozta Orbán Viktor miniszterelnök szombaton, Szabadkán, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökének temetésén mondott búcsúbeszédében.
„Nomen est omen, mint pásztorát vesztett nyáj, úgy állunk most itt, lehajtott fejjel és nehéz szívvel, szerbek és magyarok, anyaországi és külhoni magyarok” – mondta Orbán Viktor a szabadkai Bajai úti temetőben tartott gyászszertartáson, hangsúlyozva: Aleksandar Vucic szerb államfővel közösen búcsúznak a vajdasági magyar politikustól.
„Megtörten és zavartan állunk itt Vucic elnök úrral, a szerb és a magyar népet képviselve, egy magyar férfi koporsója fölött, aki egybekovácsolt bennünket és összebékítette népeinket, amiért nem lehetünk elég hálásak neki” – fogalmazott.
Érezzük a ránk hagyott politikai örökség súlyát, közép-európaiak vagyunk, ezért pontosan tudjuk, milyen könnyen lesz a barátból ellenség, és milyen ritka dolog ezen a vidéken, hogy a korábbi ellenségek barátokká váljanak – jelentette ki. Emlékeztetett: tízegynéhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a két ország, a két nép mindenben számíthasson egymásra, ma viszont már az lenne az elképzelhetetlen, hogy „ne osztozzunk egymás örömében és fájdalmában”.
Pásztor István „volt az első, aki nem csak remélte, és nem csak hitte, hogy ez így is lehet, hanem tett is érte: megmutatta nekünk az utat, amelyen a szerbek és a magyarok együtt haladhatnak, ahogy azt a két nép sorsközössége észszerűen indokolja” – mondta Orbán Viktor.
A miniszterelnök bátor férfiként, erős vezetőként, de mindenekelőtt kiváló katonaként jellemezte Pásztor Istvánt, aki „katonaként élt, katonaként harcolt, és katonaként is ment el”, és akitől bajtársnak kijáró tisztelettel búcsúznak.
Búcsúzunk a „harcostól, aki nem csak azt tudta, hogyan kell élni, hanem azt is, hogyan kell emelt fővel meghalni” – fogalmazott Orbán Viktor, hangsúlyozva, hogy Pásztor István élete végén zokszó nélkül tűrte a fájdalmat, a súlyos betegséget, sohasem terhelte munkatársait és barátait a saját gondjával, csak tette a dolgát, egészen addig a pillanatig, amíg megérkezett az „égi SAS-behívó” és elment.
Kiemelte: Pásztor István nemcsak nagyszerű fegyvertárs volt, hanem igaz barát is, akivel „időtlen idők óta” ismerték egymást. Felidézte: nem véletlen, hogy 2010 májusában ő volt az első hivatalos látogatója a miniszterelnöki eskütételt követően. „Nem is tudom, hogy ő támasztott-e meg bennünket, vagy mi támasztottuk meg őt éppen akkoriban, de jól emlékszem a közös felelősség nyomasztó súlyára” – jegyezte meg.
Úgy értékelt: Pásztor István nemcsak sajátjaiért, a vajdasági magyarokért viselte ezt a felelősséget, hanem az egész magyar nemzetért, ez pedig olyan küldetés, amelyet ma már kevés nép fiai értenek.
Arra is emlékeztetett, hogy a magyar nemzetpolitika Pásztor István elnökségét megelőzően és még hivatali éveinek elején is a „pesti kormányok árulása és aknamunkája miatt” szétcsúszóban és mélyponton volt, „szinte a sírból kellett visszahozni”, de Pásztor Istvánnak ez is sikerült.
Azt is hangsúlyozta: hálás Pásztor Istvánnak, amiért elleshette tőle, hogyan kell a gondokat úgy viselni, hogy közben megmaradjon a jókedv is. „Bölcs ember volt, tudta, hogy aki bonyolultan beszél, az nem okos, hanem okoskodó. Tudta, hogy a bölcsesség az egyszerűségben áll, abban, hogy a legbonyolultabb politikai feladványt is képes vagy mások számára érthetővé tenni” – jellemezte a vajdasági magyar politikust, kiemelve, lenyűgöző volt látni, hogy Pásztor István milyen meggyőző erővel tudott közös cselekvésre buzdítani egy töredezett, érdekek szabdalta közösséget.
Úgy fogalmazott: „megemeltük a kalapunkat”, hogy Pásztor István a tartományi parlament leghosszabb ideig hivatalban lévő elnökeként képes volt egyetértést teremteni szerbek és magyarok között.
Kiemelte: megszámlálni is nehéz, hány ügyben fogtak össze az elmúlt 13 évben, és biztosak lehettek abban, Pásztor István állja a szavát.
„Az ő kézfogása erősebb kötőerő bármely írásos szerződésnél. Sosem ígért, hanem vállalt, és amit vállalt, azt mindig maradéktalanul be is tartotta. Belgrádban éppúgy tudták ezt, mint Budapesten, és tudták itt Szabadkán is” – méltatta Pásztor Istvánt.
Arra is kitért: azt gondolta, hogy lesz még 10-12 harcos, közös munkával eltöltött évük, és ha azon túljutnak, akkor már elmondhatják, hogy a munka dandárját elvégezték, „jöhetnek a fiatal farkasok”.
„De az Úristen másképp döntött. És itt nincs se fellebbezés, se felmentés” – tette hozzá. Hangsúlyozta: „mi még maradunk, és keressük a választ”, mi lesz most, hogy „kihúzták a legerősebb tartógerendát a magyarok és szerbek együtt rakott épületéből”, mitévők legyenek most, amikor kidőlt „a magyar nemzetpolitika vajdasági tartóoszlopa”.
A miniszterelnök a szabadkai Kosztolányi Dezső szavait idézte: „Hát igenis lenni, lenni. Elsősorban embernek és emberiesnek lenni. Jó európainak lenni és jó magyarnak lenni. Kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyra feszülő alkotó akaratnak, s alázatos munkásnak azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk áldjon vagy verjen sors keze, ez a mi küldetésünk”. Hozzátette: ez volt és ez marad Pásztor István és a mi közös küldetésünk.
„A Jóisten mindannyiunk felett, Magyarország mindenek előtt, Isten veled, István, Isten velünk, barátaim!” – zárta beszédét Orbán Viktor.
(MTI/Felvidék.ma)
