Voltak, vannak közöttünk olyan emberek, akik szolgálnak Istent, hazát, nemzetet, ott, ahová helyezte őket a jó Isten, azzal a talentummal, amit kaptak az Úrtól. Sok ilyen embert ismertem, nevüket felsorolni nem lenne etikus, mert netán kihagynám bármelyiket is, de szívesen közlöm a tevékenységüket, habár soha nem igénylik. Aztán amikor már elmennek, vagy nyugalomba vonulnak, vagy a feledés homályába vesznek. Hiányuk azonban betöltetlen űrt hagy.
Az általam ismert több ilyen alázattal, szerénységgel teli óvónő egyike volt Vízi Katalin – azért múlt időben, mert ez évben befejezte negyvenhét éves óvónői pályafutását.
Ő még azt az óvodapedagógiai iskolát végezte Léván, ahol volt közösség, ahol Dolník Erzsébet neve fémjelezte az iskolát, s olyan óvodapedagógusokat képeztek, akik megmaradtak a pályán. Ők elkötelezetten, mély pedagógiai érzékkel indultak útnak – az egyik legszebb, de legnagyobb felelősséggel járó tevékenység, a kis emberpalánták értelmi és érzelmi világának megnyitásához, és az édes anyanyelv játékos megismeréséhez vezető pályára tettek esküt, és hűségesek maradtak szolgálatuk végéig.
Vízi Katalin ezt a szellemiséget hozta magával az egykori középfokú alma materből, s ehhez még az istenadta hitet, melyet pedig a gyökerek adtak számára.
Vízi Katalin volt az első, aki huszonkilenc évvel ezelőtt gondolt egy merészet és nagyot, hogy miért ne lehetne Párkányban egy magyar nyelvű egyházi óvodát nyitni. Ez volt a változás utáni első vadkorszak, a Mečiar–Slavkovská fémjelezte éra, amikor „nekiestek” a magyar óvodáknak, iskoláknak. Már akkor megszüntetni, összevonni akartak magyar óvodát Párkányban. S ekkor lépett Katalin. Közel két évig tartó harc volt ez és küzdelem: szinte senki nem hitte, hogy megvalósul az elképzelése. Ő azonban nem adta fel.
Egy célkitűzése volt az akkor már megválasztott igazgatónőnek: „az anyanyelvi kultúra ápolása mellett nagy hangsúlyt fektetni a keresztény erkölcsök és tanok ápolására.”
Az anyagi problémák – ahogy ma is – a napi gondok legnagyobbjai közé tartoztak végig a huszonkilenc év alatt. Az igazgatónőt azonban a hite vezérelte. Nem gondolt a nehézségekre, arra még inkább nem, hogy még az egyháztól sem kapja meg a legcsekélyebb erkölcsi, de anyagi támogatást sem. Kapott ő hideget, meleget, kritikát eleget. S mert Isten vezérelte, volt ereje mindahhoz a megaláztatáshoz, harchoz, amit nemcsak az egyosztályos óvoda helyiségéért, fenntartásáért, a személyzet megtartásáért (ami fizetés függvénye is volt) kellett folytatnia.
S az ilyen küzdelemben az egyedül élő igazgatónő, óvónő – ahogy bárki ilyen helyzetben – megkeményedett, és hitte, hogy nem az önfenntartásért, de egy „szent” ügyért ki kell tartania. Mert egyedül valamiért küzdeni, eredményt felmutatni, ahhoz határozottnak, következetesnek kell lenni. S ő az volt. S mindezek mellett mindig mosollyal végezte munkáját, tanította gyerekeit.
Csak a szülők tartottak ki mellette, akiknek nagy része nem is volt vallásos, de gyermekeik erkölcsi, lelki biztonságát érezték ebben az óvodában.
Kimondottan játékos formában ismerkedtek a gyerekek a jóságos Istennel, megtanultak imádkozni, játékosan megismerték a magyar királyokat, a párkányi templom védőszentjének életét. A magyar népmeséken nőttek ebben az óvodában, nem a tévéből ismert mesesztárokkal. Aki egyszer is elment egy Szent Imre-napi (a templom védőszentje), vagy karácsonyi ünnepre – annak csodálatos élményben volt része ezek között a gyerekek között.
Mert az igazgatónő meghívott mindenkit: papot, igazgatót, magyarországi vendéget (voltak állandó visszajárók), akiknek szíves vendéglátásban volt részük gyermektől, személyzettől, igazgatótól. Őt viszont soha senki nem hívta meg a városban, még a templomba sem szerepelni, az iskolába sem az ünnepekre – holott a gyerekek az ő óvodájából mind a magyar iskolába mentek. Nem kapott soha köszönetet, meghívót egy tanítónapra, iskolakezdésre. Egyedül Orosch János érsek, aki megismerte munkáját, az óvoda megalakulásának huszadik évfordulóján adta át neki a Szent Erzsébet Rózsája díjat.
Vízi Katalin ahhoz, hogy ezt az országban elsőnek megnyíló katolikus óvodát 29 évig fenntartsa, rengeteg kilincselt. Az egyháztól, a várostól semmit, csak az államtól nekik is járó fejpénzt kapták meg. Magyarország támogatása nélkül régen bezárt volna ez az óvoda. Közel 40 millió forint támogatást adott a magyar állam az óvoda fennmaradására az utolsó tizenkét évben.
Vízi Katalin most elérte a nyugdíjkorhatárt, s e tisztségben nem maradhat az óvoda élén. Az egyház ugyan meghirdette az igazgató állást, de nem volt jelentkező. A nyitrai püspökség pedig július 1-től az érsekújvári szlovák katolikus alapiskolához csatolta a párkányi egyházi magyar óvodát, amiről senki semmit nem tud, csak az igazgatónő fotója jelent meg a párkányi plébánia FB-oldalán.
A volt igazgatónő felé még egy köszönet nem hangzott el sem az egyház, sem a város részéről. Csupán a szülők ismerik el hálával a munkáját, és aggodalommal tekintenek a jövőbe. A párkányi plébánia csak annyit jelzett: bizakodunk.
Mind a város, mind az egyház részéről egy köszönetet megérdemelt volna az ország első katolikus magyar egyházi óvodáját létrehozó Vízi Katalin! Így múlik el minden! Általunk!
Tisztelet, köszönet Vízi Katalinnak, akinek bár saját gyermeke nincs, de sok száz kisgyermek jövőjéért dolgozott egy életen át. Isten áldja őt, s az ilyen csendes csodák fáklyavivőit!
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
