A Gömör-Kishonti Múzeum gyűjteményében található egy vaspatkó torzója a 12–13. század közötti időszakból.
„A patkónak csak az egyik szára maradt fenn, amely három téglalap alakú lyukkal van ellátva. A patkókar széle hullámos. Ez a patkótípus az egyik legrégebbi, területünkön használt patkótípus, az ún. kelta patkó, amely kronológiailag a 12–13. század közötti időszakra tehető” – tájékoztatott Alexander Botoš, a Gömör-Kishonti Múzeum régésze.
Mint megtudtuk, a Jeszte-Várhegy kihalt várából származó patkó a történelmi Gömör-Kishont területén talált legrégebbi patkólelet.
A patkót hagyományosan a szerencse, a jólét és a bőség szimbólumának tekintik. A hiedelem szerint a patkó a tulajdonosát megvédte a betegségektől és a szerencsétlenségtől.
A patkolás és a vaspatkók használatának fő funkciója az, hogy megvédje a ló patáját a túlzott kopástól. A vadló úgy igazítja mozgását a terepen, hogy a pata szarvának kopása és növekedése egyensúlyban legyen. Rendszeres munkavégzéskor, különösen kemény vagy durva talajon, szükséges a ló patáját vaspatkóval védeni, amely megakadályozza, hogy a szarv elkopjon az érzékeny szövetekig. A patkó megállítja a szaru természetes kopását, amely folyamatosan újranő. Emiatt szükségessé vált a patkó időszakos cseréje, melynek során a patkót eltávolítják a patáról, hogy a pata szarvát megigazítsák és vagy az eredeti vagy egy új patkót illesztenek vissza, a kopás állapotától függően.
A patkolással és a patkók használatával a ló esetleges ortopédiai hibáit is lehetett kezelni vagy korrigálni, ezért a patkolás felelősségteljes tevékenység volt, különös tekintettel arra, hogy
a ló a középkorban jelentős vagyontárgy volt.
„A legkorábbi ismert patkók a római korból származnak. Ezek egyfajta vaslemezek voltak, amelyeket soleae ferreae-nek neveztek és pántokkal rögzítették a patához. A lovak első patkolása, azaz a vaspatkók szögekkel történő rögzítése az állat patájához, a kora vaskor végétől ismert” – tette hozzá Alexander Botoš.
(Sajtóközlemény / HE, Felvidék.ma)