Mióta megjelent az internet, mely sok előnnyel jár, a becstelen szélhámosok számára is soha nem látott lehetőségek állnak rendelkezésre. Az előnyök közé tartozik az adatok keresése és ellenőrzése, rég megszakadt ismeretségek felújítása, szakirodalom olvasása, vagy csak éppen szórakozás, időtöltés, a napi események követése. Hosszan lehetne sorolni az előnyöket. De van ennek a lehetőségnek árnyoldala is.
A szélhámoskodás persze nem az internettel jelent meg, már korábban is létezett. Ahogy megjelent a posta, a névtelen levelek küldése is lehetővé vált. Ahogy valaki a rendszerváltás idején bölcsen rögzítette: „Én egy anonim levelet soha sem írnék alá!”
Anyám mesélte, gyermekkorunkban kapott egy anonim levelet. Ebben egy imádságot közöltek, melyet tíz példányban tovább kellett küldeni és akkor szerencse éri az illetőt. Ha nem teszi, meghalnak a gyermekei. Anyám hívő asszony lévén, nem ült fel ennek a babonának, nem küldte tovább, de egy kicsit megijedt.
Évtizedek teltek el és én is őrzök 19 ilyen levelet. Az utolsók a 90-es években íródtak. Zömmel magyar nyelvűek voltak, de néhány szlovák nyelvű is akadt köztük. A legutolsót nem postán adták fel, hanem bedobták a postaládámba.
Az egyik magyar nyelvű szöveg a következőképpen hangzott: „EZ A FOHÁSZ SZERENCSÉT HOZ ÖNNEK Az eredeti fohász Hollandiában van. Ez már 900-szor bejárta a világot. A szerencse most önhöz [!] érkezett. Ezen levél kézhezvétele után 96 órán belül tovább kell küldeni!
Mi történt eddig?
Egy református tiszteletes 800.000 dollárt kapott. Jolla Bill 400.000 dollárhoz jutott, de elvesztette, mert megszakította a sort. Kódi tábornok a levél kézhezvétele után 6 nappal meghalt, mert nem továbbította a levelet, pedig 765 dollárhoz jutott volna.
Készítsen 20 másolatot, és küldje el ismerősöknek, egy pár nap múlva kellemes meglepetés éri. Ez igaz akkor is, ha nem babonás.
Constantini Sidi 1956-ban megkapta a levelet. Titkárnője készítette [a] húsz másolatot, és lottón néhány nap múlva nyert 200.000 dollárt. Gell Bill hivatalos alkalmazott elküldte a levelet és jobb álláshoz jutott. Mengelne megkapta a levelet és eldobta, mert nem hitt benne, de 9 hónap múlva mindkét lábát elvesztette.
Semmi okból ne szakítsa meg a sort, a levelet küldje tovább.
Ne feledje, pénzt nem [!] kell küldeni.
SOK SZERENCSÉT!!”
A levél semmilyen fohászt nem tartalmazott! Annak igazságtartalmát lehetetlen volt ellenőrizni. De nem is kellett, hiszen számomra világos volt a helyzet. Egy pillanatig sem haboztam, eszem ágában sem volt a levelet sokszorosítani és szétküldeni, de eltöprengtem, ki lehetett az ismerőseim közül az, aki ilyen levél továbbítására vetemedett. Természetesen a következőkben semmilyen szerencsétlenség sem ért. Ha mégis, az nem ennek a következménye volt!
A kassai antikváriumban azután megvettem Raoul Allier: Kultúra és varázslat c. könyvét (franciául 1927-ben jelent meg), mely a babonákról szólt, s abból megtudtam, hogy ilyen, illetve ehhez hasonló levelek már az első világháború idejében is íródtak. Ezeket láncimádságoknak hívták. Az ima meg a következő volt: „Istenem, kérünk téged, álld meg katonáinkat és tengerészeinket, tartsd őket tenyeredben. Őrizd meg őket minden bajtól s hozd vissza őket, hogy veled együtt lakozhassanak. Ámen.” A kötetben közölt egyik levél szinte azonos volt azokkal, amelyeket én kaptam, de más levelek néha imákat tartalmaztak, melyek megvédik az illető családtagokat, akik a fronton harcolnak. A nevek és számok különböztek, de a többi nagyon hasonlított. Ezek ugyanis azt közölték, hogy az ima már többször körbejárta a földet, aki szétküldte, azt szerencse érte, aki nem, azt balszerencse üldözte. Itt is konkrét nevek szerepeltek. Aki „A Szent Sír imádságát” magánál tartotta, azt nem érhette semmilyen balszerencse…
Majd jött az internet…
Az internet megjelenésével tág tere nyílt a különböző szélhámoskodásoknak, melyeknek főszereplője a pénz és nemiség. Hogyan lehet pénzt kicsalni az emberekből? Az egyén nagyon leleményes. Én most csak azokról számolok be, melyekről személyes tapasztalataim vannak.
Elsőként egy orosz nő jelentkezett angol nyelvű levéllel. Arról tájékoztatott, hogy valahol a Bajkál-tótól nem messze lakik özvegy édesanyjával és öccsével. Apjuk pilóta volt, légi szerencsétlenségben hunyt el. Ő táncosnőként dolgozik egy bárban és érdeklődött, a város ahol lakom, rendelkezik-e repülőtérrel.
A levél tartalma természetesen nem hatott meg. Igazságtartalmával kapcsolatosan fenntartásaim voltak. Világos volt számomra, hogy az előkelő foglalkozást űző családfő elhalálozása rokonszenv ébresztésére szolgál, a táncosnői foglalkozás meg csali, mely a férfifantázia felajzására szolgál. Csak azt nem értettem, miért érdekli, hogy van-e repülőtér a városunkban. A végén azonban kiderült. Válaszoltam a levélre, mivel jó lehetőséget láttam gyatra angol nyelvtudásom tökéletesítésére. Úgy tettem, mint aki ezt a történetet készpénznek veszi, de érdeklődtem az ottani természeti szépségek iránt. Közel volt a mongol határ, tehát arról is kérdezősködtem. De kérdéseimre soha sem érkezett válasz. Nemsokára rá kellett jönnöm, ezek típuslevelek.
Böngészni kezdtem a neten és kiderült, az amerikaiak külön fenntartanak egy honlapot, ahol szélhámos orosz nőket tüntetnek fel fényképpel együtt. Az én levelezőpartneremet is köztük találtam. Egy másik név alatt is, a fénykép ugyanaz volt, mint amit nekem küldött. Ezt persze nem közöltem vele, leveleztem tovább. Az írta, a fényképemet megmutatta a barátainak (én semmilyen fényképet nem küldtem!), akik szerint jó ember vagyok. Nem udvaroltam neki és nem is hívtam meg látogatásra.
Majd egy másik orosz hölgyet találtam az amerikai honlapon, aki érdekes módon ugyanazt a címet használta. Akkor már megkérdeztem tőle, hogy van-e egy csinos unokatestvére. Néhány kérdést is feltettem ezzel kapcsolatosan, de válasz megint nem érkezett. Majd egy hétre elutaztam. Akkor még nem létezett okostelefon, így az általa küldött leveleket csak hazaérkezésem után tudtam átnézni. Legnagyobb meglepetésemre közölte, felmondott a munkahelyén, elbúcsúzott barátaitól, és Szentpétervárra utazott, hogy azután hozzám repüljön. Ott egy öreg néninél albérletet vett ki, mert a fiatal lányokra egy nagyvárosban komoly veszélyek leselkednek. Napközben látogatja a múzeumokat. (Hát ebben biztos lehettem!) Nekem ajándékot is vett. (Hehe.) Csak elfogyott a pénze, ezért kér, küldjek neki repülőjegyre, hogy hozzám utazhasson. Kibújt a szög a zsákból!
Eszem ágában sem volt vele közölni, hogy a kezdetektől átláttam a szitán, meghívni meg nem állt szándékomban, csupán arra voltam kíváncsi, milyen trükkel állok szemben. Így csak annyit írtam, hogy nem áll módomban pénz küldeni neki. Erre már nem jött válasz, azóta sem hallottam róla, ami egyáltalán nem meglepő.
Azután még többször kaptam hasonló leveleket. Ezekre már nem válaszoltam, hiszen tudtam, miről van szó. Ennek a típusú szálhámosságnak egyszer vége szakadt. Úgy látszik, már nem volt jövedelmező.
Majd háromfajta jött divatba. Egy szép napon Belgiumban élő barátomtól kaptam angol nyelvű levelet. Mivel mi mindig magyarul leveleztük, ezt eleve fenntartásokkal fogadtam. A levél arról tájékoztatott, hogy valahol Afrikában járt, ahol a szállodában ellopták az iratait és pénzét, ezért kér, hogy sürgősen küldjek neki pénzt. A másik intő jel volt, hogy Pista soha nem utazgatott Afrikába. A biztonság kedvéért egy közös barátunknál érdeklődtem, hogy idős barátunk hol van. Kiderült, otthon, Belgiumban. Sehová sem utazott el! Így figyelmeztettem, feltörték a postaládáját, intézkedjen.
A másik kettő érdekesebb volt. Az egyik csoportba tartozó szélhámosság szerint Afrikában dolgozó fiatal nők jelentkeztek, akik szerelmet ígértek, majd ha úgy gondolták, hogy címzettjüket jól megfőzték, pénzt kértek. A mese szerint valamilyen szociális, vagy egészségügyi jótékonykodást folytattak valamilyen nemzetközi szervezet égisze alatt, de elfogyott a pénzük és kértek, segítsem ki őket. Kérdésemre, hogy miért nem az őket foglalkoztató szervezettől kérnek pénzt, érdemleges választ nem kaptam. Az egyik hölgynek ezután megírtam, hogy neki nem szerelemre van szüksége, hanem pénzre. Azt válaszolta, hogy mindkettőre. Ennyiben maradtunk, azóta sem hallottam róla.
Majd jöttek az „amerikai katonanők” meséi. Valahol Ázsiában szolgáltak valamilyen amerikai katonai bázison, ahol egészségügyi szolgálatot teljesítettek. Természetesen fényképeket is küldtek. Az egyiken az volt látható, ahogy próbababákat elsősegélyben részesítenek valahol kint a terepen. Arra kértek, hogy írjak egy levelet a parancsnokságukra, hogy mint nagybácsi, szükségem van egészségügyi ellátásra, ezért engedjék el őket szabadságra néhány hónapra hozzám. Mivel kíváncsi voltam, mi a trükk, egy alkalommal írtam a megadott villámposta címre, az állítólagos parancsnokságra. Azt a választ kaptam, hogy elengedik, de egy bizonyos összeget be kell fizetnem azért, mert kiesnek a szolgálatból. Közben az állítólagos ifjú hölgy közölte, beszélt a parancsnokával, aki megígérte, kap némi pénzt az útjára. Tehát fizessem be az összeget, ha megérkezik, visszaadja nekem és még marad annyi, hogy egy európai körutat tegyen velem. (Hehe.) Ezen a ponton ez a levelezés is befagyott. Azóta sem hallottam róluk. Bizonyára már megkapták az obsitot.
Egyik pesti hölgyismerősömtől tudom, ő meg jóképű állítólagos amerikai katonáktól kapott hasonszőrű leveleket.
(Folytatása következik)
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
