Mit szabad, mit nem? Hol van a határ, s meddig ér a szabadsághősök ténykedése, illetve meddig szabad érnie? Többnyire úgy tartják, a szabadság határtalan, vagyis azt csinálhatom, amit akarok. De mi is valójában az a fránya szabadság? Erről még a filozófusok sem tudnak megegyezni, különböző bonyolult meghatározással próbálják definiálni.
S ha ők nem tudják, akkor mit tudnak a krisztusi komplexusban szenvedő influenszerek, önjelölt aktivisták? Megannyi politikusról nem is beszélve. Ezeknek többnyire nézetük sincs, nemhogy fogalmuk volna a szabadságról, az ilyeneknek csak egy kritériumuk van: a közvetlen haszon. Az, hogy a második lépésben már rajtavesztenek, azt nem veszik észre (vagy, ami rosszabb, nem akarják észrevenni), s maximum egy választási időszakban gondolkodnak, ha egyáltalán.
A választópolgár pedig? Gyakran annyira naiv és hiszékeny, hogy képes készpénznek venni a politikusok bármilyen sületlen és abszurd ígéretét, pedig jól látható, hogy az illető politikus igazából nem politikus, hanem karrierista haszonleső. Egy csomó szépen hangzó ígérettel halmozza el a választókat, miközben jobb esetben az ellenkezőre gondol, cselekvése kiszámíthatatlan, s nyilván attól függ, mit várnak el tőle pénzelő támogatói.
Ez kész katasztrófa, a posvány posványa, amiről azt hisszük, hogy már nincs lejjebb, pedig mégis. Az aljasságot, ocsmányságot a hülyeség nagyobb dicsőségére mindig lehet überelni.
Na de a szabadság. Az, amiről senki sem tudja, tulajdonképpen mi fán terem. Meg a demokrácia és hasonló szép fogalmak, amelyek – úgy tűnik – csak arra jók, hogy kiforgassák, álnévnek használják és visszaéljenek velük. Ha ugyanarról a jelenségről a kormánypárti és ellenzéki médiában informálódnék, biztos, hogy két egymásnak teljesen ellentétes megállapítással szembesülök. És hogy bárkinek bármi hülyeségre joga van. Sőt alapjoga, mivel ma már nagystílűen minden jogot alapjognak neveznek ki. Arra is, hogy lepuffanthatom azt, akinek más véleménye van.
Holott John Stuart Mill, a XIX. századi angol filozófus már kimondta a lényeget:
„Minden egyén joga addig terjed, míg más egyén szabadságát nem korlátozza.”
Ez idealista szemléletnek tűnik némi liberális mellékzöngével, mivel tudatában van az egyéniség fogalmának. Ugyanakkor marxistának is mondhatnánk e nézetet, mivel a köz (a nép, a társadalom) szabadságát (jogát) helyezi előtérbe, gátat emelve az egyén túlértékelésének.
Évekkel ezelőtt egy barátommal ezen okoskodtunk, s ő Mill megállapítását egyszerűen így fejezte ki:
„Az én szabadságom ott ér véget, ahol a tied kezdődik.”
Talán meglepő, hogy tulajdonképpen Marx Károly is így gondolta. Szerinte ugyanis „a szabadság a szükségszerűség fölismerése”. Tehát ha fölismerem s belátom, mit szabad, lehet, s mit nem – és aszerint viselkedek. Mást bántani nem a szabadság kritériuma.
A mai gátlástalan nagyokosok aligha foglalkoznak mélyebben a szabadság fogalmával, ők csak „megélik”. Úgy, hogy saját úgynevezett nézetüket ismerik el az egyetlen szükségszerűségnek. Kerül, amibe kerül.
Csak egy példa: vannak, akik azt állítják, Ukrajna EU-tagsága tönkretenné egész Európa mezőgazdaságát – és sorolják hozzá az érveket. Az egyik legfontosabb: Ukrajna mezőgazdasági potenciálja képes volna ellátni egész Európát, ami persze kiiktatná a többi tagállam termékét, mivel (többek között) olcsóbban tudnának termelni.
Mert (többek között) Ukrajnában nem érvényesek azok a megszorítások (különböző (mű)trágyák használata stb.), amelyek Európában drágítják a termelést. Ez nem elhanyagolható érv. Mégis akadnak, akik mindenáron benn szeretnék látni Ukrajnát az EU-ban. Vajon miért? Nem tudnak számolni? Bár nem hiszem, hogy ne ismernék ennek veszélyét. Vagy azért?
Számukra talán azzal merül ki a szabadság, hogy tönkreteszik az öreg Európát. Csakhogy Európa nem az övék. Európa a mienk, Európa polgáraié. És túl értékes, semhogy veszni hagynánk. Ha Amerika és Oroszország megegyezik, könnyen megtörténhet, hogy Ukrajna mellett Európa is mellékvágányra kerül.
Ne feledjük: Trumpnak Amerika az első, nem Európa. Jó volna, ha a választópolgárok is emlékeznének erre, nem dőlnének be a suta ígéreteknek, s végre ráébrednének a felelősségükre. Tehát hogy a szabadság nem abszolút érték, amikor azt teszem, amit pillanatnyilag megfelelőnek tartok.
A szabadságnak is van határa, azt áthágni büntetlenül nem lehet. Tudomásul kell venni, hogy bármi, önkényesen jognak deklarált szabadság már nem szabadság.
Az ilyen össze-vissza, mások rovására alkalmazott jog azzal jár, hogy mások jogát tagadom meg. Éppen azért az már nem jog, nem szabadság, hanem önkény, diktatúra.
Aich Péter/Felvidék.ma
