Az egykori csehszlovák területrendezési politika soha nem a természetes, ősi földrajzi, kulturális és emberi szempontokat vette figyelembe. A háború után először 1960-ban „kemény” területrendezési terv valósult meg akkori politikai vezérlettel. Különböző indokokkal alátámasztva, senkit meg nem kérdezve (ma sincs másképp) fosztottak meg régiókat, városokat, településeket önállóságuktól.
Az ország legdélibb részén a határ menti kisvárosnak, Párkánynak (1948-tól Štúrovo-nak – soha nem szoktuk meg, csak a beköltözöttek), mindig volt egy földrajzi, történelmi (az első királyi város árnyékában) vonzó jellege. Járási székhely volt 1960-ig, a környékbeli apróbb és nagyobb falvak előnyére. Volt szülészete, szép kis főutcája, ami bár csak a csonka hídig vezetett, de közlekedni lehetett a kisvárosban. Na meg a kanyargó utak az ország bármely részére elvezették innen a látogatót.
Nána község mindig önálló település volt (többször akarták a városhoz csatolni a két világháború között is, ám nem sikerült). 1960-ban sikerült, a lakosság megkérdezése nélkül. Önkormányzata megszűnt, helyi 1-5. évfolyamos iskoláját a városhoz csatolták. Akkora már düledező kultúrháza volt, meg egy kocsmája. S megállt az élet a faluban. Kivéve a folyamatosan és kitűnően működő Csemadok-alapszervezetet. A Csemadok ugyanis élt és virágzott akkor is.
A faluban a város egy új utcát nyitott a párkányi építkezni akaróknak. Hviezdoslav utca lett a neve, s az ma is. A nánaiaknak mindig volt néhány képviselőjük a városi önkormányzatban. E sorok írója is tíz évig. Örök harc volt ez az időszak. Semmit nem értünk el, semmit nem építettek, javítottak. A város vezetésének nem volt gondja a két kilométerre fekvő településre.
A felújított temetői kereszt megáldása (Kép forrása: a község honlapja)
Egyetlen sikerként elkönyvelhető eredmény volt, nagy harcok árán egy „Z akcióban” (többet dolgoztak önkéntesek az építkezésen, mint ami állami költségből ment – a rendszer legrafináltabb módszere volt) „kultúrháznak” nevezett, de inkább klubhelyiségnek számító létesítmény felépítése. Szinte mindenki bekapcsolódott a munkálatokba – képviselők, Csemadok-tagok, minden hétvégére vagy húsz önkéntest mozgósítottak az építkezésre. Felépült egy év alatt, fűtés nélkül az egyemeletes épület, kicsi színpaddal, öltözők, technikai felszerelés nélkül (máig sincs). A megnyitóra már volt a Csemadoknak egy kitűnő irodalmi színpada, mely azonban nem léphetett fel. Akkor, a 70-es években már tombolt a soviniszta őrület az országban. 1989 végén az eufória minden közösséget megmozgatott, Nánán a Csemadokot. Párkányban napi szinten zajlottak a rendszerváltást követelő népgyűlések.
1989. december 13-án a Csemadok tartotta meg azt a falugyűlést, amelyen először hangzott el a falu különválásának gondolata.
Aztán még sokszor, hetente, telt házzal. A várost mindig képviselte valamely fontos személy (a polgármester soha). Februárban már petíció szervezése folyt, forrongott a falu pro és kontra. Hónapokon keresztül szinte minden hazai ügyvéd, politikus meghívást kapott a faluba, hogy ismertesse a község önállósodásának előnyeit. Végül a többség aláírásával igazoltan az önállósodásban látta a jövőt. A város nagyon ellenállt, ugyanis a lakosság létszámának csökkenése nem tett jót neki. A fél évig tartó ügyintézés után (amit már csak két személy vállalt) 1990 végére megszületett a döntés: Nána község újra önálló lesz. Az emberek legnagyobb félelme volt, hogy vajon kap-e gázt, és miből él meg a falu?
1991 január elsejétől a község önkormányzata megkezdte működését, de még egy széket, asztalt sem kapott az örökségből, a várostól. Az irodák a kultúrháznak nevezett épület emeleti részén kaptak helyet. A legnagyobb gondot a polgármester személyének jelölése okozta. Egy fillér nélkül, vagyon nélkül (kivéve a községi földeket – azok meg ezt követően „szívódtak” fel) senki nem akarta vállalni a vezetést, s nem is nagyon akadt rátermett ember. Nagy rábeszélésre mégis sikerült, viszont igen jó lokálpatrióta képviselő-testület állt össze.
A községnek egy jól működő nyugdíjasklubja is van (Kép forrása: a község honlapja)
Lassan, de biztosan fellendült az élet is a faluban. Egyszerre négy maszek nyitott itt szolgáltatást, üzletet. De a legfontosabb a kisiskola (1-4. évfolyammal, összevont osztályokkal) megnyitása volt már az 1991/92-es tanév kezdetén. Nagyon nehéz volt elhitetni a szülőkkel, hogy összevont osztályokban is megkaphatják a gyerekek az alapokat. Nem hitték el, hogy az akkorra az ország legnagyobb létszámúvá iskolájává előlépett párkányinál előnyösebb lehet egy csendes kis falusi iskola.
Harminckét kisdiákkal, kitűnő pedagógusokkal sikerült a régi iskola felújított épületében megkezdeni a tanítást.
Ma is él a kisiskola, igaz, csökkentett létszámmal, de környékbeli gyereket is hoznak ide minden évben az azóta felépített új óvoda korábbi épületébe költözött iskola falai közé. Mind az önkormányzat, mind a szülők féltve őrzik ez iskola létét. A kisdiákok hihetetlen eredményekkel megállják a helyüket a tanulásban, s a versenyeken is. Helyi, egyházi, kulturális rendezvényeken állandó szereplők.
Harmincöt év alatt a negyedik polgármester szolgálja a falut. Lassú fejlődéssel, szívós munkával létrehozott eredményekkel bebizonyosodott, hogy minden község meg tud állni a lábán, ha jó vezetői vannak, az olykor kegyetlen körülmények ellenében is. Tavaly még bölcsőde is nyílt a községben, a régi iskola helyén.
Azonban sajnálattal kell megjegyezni, hogy a harmincöt éve a régi Párkányban kitalált utcanevek máig megmaradtak (pl. J. Wolker utca, stb). A másik szomorú tény, hogy talán egyszer ha volt egy megemlékezés az önállóság kivívására e harmincöt év alatt. Pedig emlékezni kell. Az azóta beköltözöttek mit sem tudnak a község múltjáról. A falunapok is egy lehetőség, de gyermekeinkből, fiataljainkból, az itt lakókból csak a múltunk megismertetésével tudunk egy egészséges lokálpatrióta közösséget létrehozni.
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
