A Rákóczi Szövetség elnökségének döntése értelmében az Esterházy Emlékbizottság az idei évben Esterházy Emlékéremmel tüntette ki Gróf Esterházy János Szoborért Egyesületet, Pékó Zoltánt. A laudációt Bába Iván, a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára mondta, melyet alább teszünk közzé:
2012-ben 15 fővárosi polgár elhatározta, hogy létrehozza a Gróf Esterházy János Szobráért Egyesületet. Tették mindezt azért, hogy a magyar haza fővárosában, mely Esterházy Jánosnak is fővárosa volt, végre szobra legyen a felvidéki magyarság, s vele az egész nemzet ártatlanul elítélt és halálra kínzott mártírpolitikusának.
Az elhatározás szándéka akkor született meg, amikor Pékó Zoltánnak, aki most rövidesen átveheti az Esterházy-emlékplakettet, kezébe került egy Esterházy János életéről és mártírhaláláról szóló könyv, amit Ő egyetlen éjszaka alatt végigolvasott. Megrázó élményt jelentett számára, amit elmondott nagynénjének is, a sokak által ismert és tisztelt Kovács Gergelynének, aki csupán ennyit válaszolt: „No látod, épp itt az ideje, hogy végre Budapesten is legyen szobra Esterházy Jánosnak”. A szó és a szándék nem ragadt meg kettőjük beszélgetésében, hanem tetté válva továbbgördült, s jó egy évvel az elhatározás után a meghozta eredményét. Ennek köszönhetően ott áll immár a történelmi Felvidék nagy fiának, Esterházy Jánosnak a szobra fővárosunk XII. kerületében, a Gesztényéskert fái alatt.
Megcsodálva Nagy János, az ugyancsak felvidéki szobrászművész megrendítő erejű alkotását, önkéntelenül megszületik bennünk a kérdés: Miért vágott bele néhány civil polgárok egy ilyen, nagyszabású feladat megoldásába, ami sokszor még egy állami intézmény 
számára sem jelent egyszerűen megoldható feladványt?
Talán épp azért, mert Esterházy János életművében fundamentumra és egyben olyan rejtett kincsre bukkantak, melyről ilyen nagyszerű műalkotás formájában szerettek volna hírt adni világ számára. Mert ösztönösen ott munkált bennük az az értelmiségi öntudat, ami szellemi rokonjegyeket mutatva Esterházy János értelmiségi heroizmusával, a közös szellemi haza pillanatnyi mentális állapotának gyógyulásához szeretett hozzájárulást nyújtani, Nagy János művészi kifejezőeszközeivel.
Egy olyan tragikus történelmi múltú ország, mint amilyen a miénk, nem rakhatja teli parkjait, köztereit idillikus hangulatú, műalkotásokkal. Bármily szívesen nézegetünk is effajta képzőművészeti alkotásokat, nem kerülhetjük meg azon köztéri szobrainkat sem, melyek történelmi tragédiáink és valós sorsunk drámai mivoltára emlékeztetnek bennünket. Mert a magyar szenvedést ábrázoló köztéri műalkotások, miként a történelmünk, megkerülhetetlenekké váltak a számunkra. Időről-időre beléjük botlunk, s ilyenkor akarva akaratlan arra kényszerülünk, hogy legalább egy főhajtásnyi időre megálljunk, s magunkba szállva önvizsgálatot tartsunk: vajon méltók vagyunk-e mi, kései utódok azon eszmék örököseivé válni, melyekért ők, köztük Esterházy János az életüket adták.
A magyarság térben és időben is szétszabdaltan, mondhatnánk szétszórattatásban él. A közös hazát számunkra történelmünk dicső pillanatainak emlékezete, s mártírjaink szenvedése teremtheti meg számunkra. Ez még egységbe tud bennünket forrasztani. S amikor egy akarattal dobban a szívünk, akkor az ő példájukra gondolva, talán mi is tudunk igazán nagy elhatározással ama közös haza szellemi hagyatékának továbbvivő felelős polgáraként élni.
A Gróf Esterházy János Szobráért Egyesület eme felelőségről mutatott szép példát mindannyiunk számára. 15-en voltak, de tizenötezer ember munkáját végezték el egy év alatt. Terveztek, szerveztek, kiviteleztek, bronzba öntve a nemes elgondolást. Köszönet bátorságukért és kitartásukért! Köszönet az általuk megszervezett több száz magyar és lengyel adományozónak, köszönet a magán, az állami és önkormányzati intézményeknek, melyek látva eme néhány lelkes civil odaadó munkáját, az Ő példájukra maguk is részesei lettek a szoborállítás, majd az avatás lélekemelő pillanatainak!
Ha a Gesztenyéskertben járva felpillantunk Esterházy János szenvedő, de mégis reményt sugárzó szobrára, mely a gulág-tábor kapujában ábrázolja a mindenéből kifosztott és meggyötört mártírpolitikust, ne szégyelljük, ha Nagy László, József Attila emlékének szánt verssoraival tör ajkunkra fohász:
Esterházy János!
„te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!”
Csak bólints, hogy érdemes!
Köszönöm, hogy meghallgattak, s gratulálok a kitüntetetteknek!
A díjazottak – a másik kitüntett idén, hírportálunk, a Felvidék.ma volt – és az ünnepség résztvevőinek egy csoportja a Gesztenyéskertbe látogatott, és koszorút helyezett el Esterházy János szobránál. Erről képriport ITT>>>.
Fotógalériánkat tekintse meg ITT<<<.
{iarelatednews articleid=”44480,40431,39574,38717″}
