„A budapesti vesztes mérkőzés után közös vacsora várta a csehszlovák és a magyar csapatot, ám a banketten fagyos volt a hangulat. Horváth és még néhány csehszlovák játékos bejelentette, hozzá sem nyúl az ételhez, pedig mindnyájan éhesek voltunk. A csapat vezetője felhívta a labdarúgó szövetség illetékesét Prágában, hogy megkérdezze, mi a teendő? Azt a választ kapta, hogy természetesen meg kell vacsorázni, csakhogy a játékosok többsége fütyült az utasításra. Ezek után következett a prágai visszavágó. A szövetség úgy határozott, hogy egyhetes edzőtáborozáson veszünk részt Pedebradyban a minél alaposabb felkészülés érdekében. Én csúcsformában voltam, de Marko szövetségi kapitány mindennap megkérdezte, vállalom-e a játékot Magyarország ellen? A végén görcsölő gyomorral futottam ki a pályára, mert nyomasztott a felelősség a gyanúsítgatások kereszttüzében. Ráadásul pár perccel a stadionba érkezésünk után, miközben a pálya állapotát tanulmányozgattuk, – s ugyanezt tették a magyarok is -, pár mondatot váltottam Szűccsel, Mészöllyel meg Szepesi Györggyel.
Ez teljesen természetes volt számomra, hiszen ismertem őket, illett hát köszönni és egy-két szívélyes mondatot cserélni. Jozef Marko még közvetlenül a meccs kezdete előtt is megkérdezte, felkészültem-e lelkileg, vállalom-e a játékot a magyarok ellen? Aztán elkezdődött a sorsdöntő világbajnoki selejtező. Már a harmadik percben tudtam, hogy baj lesz, nem fog menni a játék, mert egy átadás csak úgy elgurult a talpam alatt. Ilyen hibát nem szoktam véteni, s ettől még feszültebb lettem. Ráadásul a szövetségi kapitány elszámolta magát a taktika megalkotásakor.
Engem, aki mindig is alkotó, gólratörő játékos voltam, védekezni kényszerített! Csakhogy az ellenfél villámgyors játékosokból, jól cselező középpályásokból állt, mi csak futkároztunk közöttük. Ráadásul a csehszlovák együttes néhány játékosa „törleszteni” akart a budapesti belemenésekért, s inkább a bosszúra, mint a játékra összpontosított, holott jól tudjuk, hogy a harag és a düh az eredményesség legnagyobb ellensége. Én már a félidőben kértem Jozef Markot, cseréljen le.
Éreztem, nem megy a játék, s nem akartam még többet szenvedni. Ültem az öltözőben, lehorgasztott fejjel szedegettem a cipőm talpáról a sáros fűcsomókat, amikor Adamec meglegyintett, s megvádolt, hogy szándékosan játszottam rosszul, sőt, elárultam Mészölyéknek a taktikát! Marko azonban nem cserélt le, de aztán pár perc múltán mégiscsak lehívott. Akkor már két góllal vesztettünk, s bennem összeomlott a világ, pedig a középhátvéd Plass sem játszott jól, két hibát is vétett, s azokból gólt kaptunk. A helyére beállt Hrivnák is elkönnyelműsködött egy átadást, valamelyik gyors magyar csatár lecsapott a labdára, s belőtte. Nekik azonban megbocsátottak, velem viszont sűrűn foglalkozott a sajtó a meccs után.
A szurkolók levelek százait küldték, s ritka kivételtől eltekintve becsméreltek, egyszerre elfelejtették, hogy közülük sokan – állítólag -, csak a kedvemért jártak ki a meccsekre. A feleségemet megpofozták a villamoson, én hazaáruló lettem, pedig két hete még a Stadion szaklap címlapján szerepeltem mint az „Év labdarúgója” büszke cím várományosa. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább a nyomást, ezt a hatalmas lelki terhet és megkértem a szövetségi kapitányt, két-három mérkőzésen hagyjon ki a válogatott csapatból, hogy magamhoz térhessek.”
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Szikora György archívumából és M.Nagy László felvételei.
{iarelatednews articleid=”45924″}
