Mit tehet hát az ember fia? – Kulcsár Ferenc Gágyor Péter verseskönyvéről írt jegyezetét közöljük.
A kétértelmű cím ne tévesszen meg bennünket, bár Gágyor Péter könyvét végigolvasva az is helytálló, hogy – visszatérve beléjük – volt városa (városai) többé már nem lesznek olyanok, mint az emlékeinkben, álmainkban élők, ezért e város (városok) – ízeikkel, színeikkel, formáikkal, fáikkal, hegyeikkel – már a múltéi, a voltakéi.
A Volt városom mégsem erről szól elsődlegesen, hanem arról, hogy volt városom egy, volt városom kettő, volt városom három… volt városom tíz, melyekhez múlhatatlan emlékek fűznek, olyannyira, hogy voltaképpen ezek az élmények, vándorlások adják magát az életet, a létezést, még akkor is, illetve annak ellenére, hogy „sok város kilök, kitagad”, s te „elindulsz, tova, örök kérdés, hova”. S még akkor is, annak ellenére is, hogy végső otthonra vágyva „megülnél végre, szirmokon a béke”, de „a nomád szél ismét felragad”, mintegy azt sugallva, hogy az ember, az örök vándor – népdalunk tanúsága szerint is – valahogy mindig „elmegy”, „hosszú útra indul” s hosszú út porából vesz köpenyeget magára. Különben is: porból lettünk és porrá leszünk, melyet sodor a messzi tengerről érkező szél, s végül elvegyülünk az utak porával.
Gágyor Péter könyvének prológus című verse erre az útra készít fel bennünket, s a befelé, az élet sűrűjébe vezető úton tapasztaljuk meg a 20. századi ember pusztulással, csapdákkal, fenyegetettséggel, árulással, hűtlenséggel, vakbuzgósággal, butasággal körülhatárolt „menekülő” életét.
Az első város – a „bölcsőhely” – Ipolyság, kopott, hámló falaival, ahol a 20. században többnyire jelen volt a fenyegetettség, a bizonytalanság: „Mindenki félt. Házait rongálták ádáz hadak…”, s még a szép árvalányhaj is „kopaszodóként” jelenik meg a Gágyor-versben, a virág pedig „szürke, őszi álmot álmodik”. A városka folyócskája az Ipoly
kanyarog, tétovázik a réten,
nyoma a térképen
vörös, gyűrött szalag,
mégis határt rajzol
Trianon óta.
Nem tehet róla.
A víz csak hullámzik,
árad, apad és foly,
bizony, az Ipoly
gúnyos mosoly.
„A holdon fekete ló legel, vágyaknak kék nesze kel”, fejezi be Ipolyság-versét Gágyor, s az azt követő (intermezzo) – mely intermezzo valamennyi városvershez hozzácsapódik – így folytatódik: te pedig „elkocogsz lovadon, buszon, vonaton”, s közben a harkály kopogását hallani, amint „a múlt ládájára fedelet szegel”. S a harkály csőre ezt kopogja: Me ne te kel… azaz megmérettél és könnyűnek találtattál – sugallja rezignáltan a költő.
Aztán sorjáznak egyre a városok: Körmöcbánya, Komárom, Pozsony, Kassa, Kecskemét, Győr, Göttingen, München, s tizedikként, utolsóként (kis)Komárom, a költő – egyelőre – utolsó állomása, fészke, menedéke.
Körmöcbányán „áfonya nőtt a patakpartra” s „az erdőben fenyők közt rikoltott a málna”, az utcákra pedig olykor „riadt árnyék úszott”. A fényképész és a hentes ugyan még magyarul szólt vissza – írja költő –, s Mici néni is, akinek volt egy tekerős gramofonja, de lassan kezdtek kihalni-kihűlni a szavak: előbb a német szó tűnt el, aztán a magyar: az öregek szavai csendben osontak a túlvilágra. Körmöc utcáin caplatott Szent Mihály lova, s kézikocsikban tolták a könyveket az antikváriumba a „felesleges fiak”.
A diákévek Komáromát a „megszállt vár”, az „őrzött híd” pecsételte meg, s a „szerelmet sóhajtó versek” s „a kikötői vágyak”. A híd torkában „bamba sorompó állt” s őrök géppisztollyal, miközben az iskolában „Mátyás király leveléből idézett a tanár”. A többi csak szél, pergő homok, „a flaszter felett emlék lesz a valóságból, flaszteremlékezet”, s „szív egyre ketyeg, csak ketyeg”.
Pozsonyban a villamosok pirosak, „mint hajdan, a karácsonyfa alatt”, s valaha egészen Bécsig csörömpöltek-sikongtak. A Pozsonyt követő intermezzo – talán a kötet legjobb darabja – a régi Pozsonyt s főleg Bécset idézi: Ein wunderschönes Wochenende in Wien. E gyönyörű bécsi hétvégén megidéződik a sör virslivel, a sachertorta, a séta a flaszteron, a hercig színészek, a snájdig ruhák, na és Elza, aki „újra és stendig oly oly kacér”.
Majd Kassa következik, ahol illatoznak ugyan a bankói málnások, de e város a költőt „táncba sose hívta”: „Tanulj meg élni, súgta hidegen, és maradj idegen.” Különben is: „a sorompó a Hernád völgyében eltöri az utat”, Magyarország felé tartva a költő, az ember, a felvidéki magyar mögött „lecsapva a rúd” s a „finánc a táskában kutat”.
Gágyor Péter „városverseiben” és „intermezzóiban” fokozatosan mérgezi meg, rontja el a létet a vasfüggönyön inneni abszurdum, s a belőle eredő fenyegetettség: „bezárulnak a kapuk, megreped a fennsík, a tájban mindenütt orosz tankok, az emlékezetben a kihallgatótiszt alakja”. A Magyarországra költözés, Kecskemét, Győr intermezzója, a „bugaci szél porízének megkóstolása”, „a semmi kutatása” meg két év hontalansága után a költő és családja számára a himnuszból csak a balsors jutott, s „mindegy, hogy Győr, Kassa vagy Pozsony”, már csak az emigrálás marad: Göttingen, München, ahol a
Honvágy ellen vigaszul,
mélán, sőt, merengve
bámulhatunk
az eNDéKá-s halálkerítésre –
mondja a göttingeni vers, s a müncheni még hozzáteszi: „zavaros, vad vizek hullámain eveztem, lebegtem”. A Nyugat sem kíméli a menekülőt, hiszen „mindig és mindennél fontosabb a profit” s „mások balsikere a szerencséd záloga”:
És az éthosz?
Ne is kérdezd.
Nincsen.
Elveszett!
Közben „kidől a szovjet bili”, „összeroskad Kádár János szatócsboltja”, a szögesdrót-kerítéseket most azok a brigantik metszegetik, akik egykor felhúzták. S miután kiderül, hogy „a bölcs Nyugat” is csak egy „ügyes kalmár”, s a népnek elegendő a panem et circencis, a kenyér és a cirkusz, jöhet a vissza(haza)térés. Az új város, a tizedik: (kis)Komárom, a kettévágott város kisebbik fele, mely „itt hever a meddő „trianoni határon”. A költő végül megéli, hogy „a határon az őrszem kevésbé goromba, mint egykor, diákkoromba'”. Az újabb intermezzo azonban rezignáltan legyint a „groteszk végzetre”: „vízen túl, vízen innen. Secko jedno”. Semmi sem örök, tudja ezt a Duna, arról mesél, minden süket duma:
Volt egy olyan unió,
most meg van egy ilyen.
Most Nyugaton nyalnak,
kik gyakoroltak
a szovjet seggeken.
Globalizálna
a tőke, a piac, a profit –
globalizált sztálin is
a Gulágon
átgázolva
millió ukrán hullákon.
Mit tehet hát az ember fia? Marad a „híd-állapotban”, miközben „álmodik minden sejtje”, s ő meg Isten így beszél: „Látni a folyó másik felit”, így az Úr. „A túlsó oldalt! – bólintanék. – A fák, a kavicsos part ott pont olyan, mint itt.” Vagyis már csak álom és ábránd. „Mert Gágyor Péter tudja, mint minden emigráns, hogy a hazát újra megtalálni úgy, ahogy emlékeinkben él, nem lehet – írja a könyv utószavában Rab Irén. – Mert a haza – ahogyan Márai mondta – élménykör, mint a szerelem. Aki ebből az élménykörből egyszer kilépett, hasztalan tér vissza. Nem egy hazát talál, nem is szerelmesét, hanem egy országot vagy egy nőt, aki időközben kissé meghízott vagy máshoz ment feleségül.”
Így lenne? Mindenesetre Gágyor Péter „félszegen játszó szavai”, akadozó, olykor suta verssorai, verseinek meg-megtörő, el-elcsukló ritmusa erre – is – enged következtetni.
