„A csapat harcmodora kezdett átalakulni. A DAC-ra az volt a jellemző, hogy játékosai mindent mozgásban csináltak, nem állt senki. Igaz, néhány régi játékos elbúcsuzott tőlünk, de érkeztek a helyükre újak. És jöttek az eredmények: nagy csatában nyertünk Szereden és Privigyén. Mindig több gólt lőttünk, mint az ellenfél, s mivel mozgásban, lendületben voltunk, általában a játékvezetők sem tudtak csalni ellenünk.
A Szlovák Nemzeti Ligában nagy segítségemre volt Gőgh Kálmán mint játékos és mint pályaedző is. Az erőnléti edzések vezetésével őt bíztam meg, és nagyon jól csinálta. Én inkább a taktikán törtem a fejem. Gőgh példásan fegyelmezett, megbízható partnerem volt és persze, jól is játszott.
1984-ben átruccantunk Győrbe, az ETO-nak akkor Verebes volt a mestere, de mi mindkét félidőben megvertük a csapatát, pedig „váltott lovakkal” állt fel ellenünk. Ha nem az ismert politikai viszonyok uralkodnak a nyolcvanas évek közepén, már a második nekifutásra bejutunk az elsőligába, hiszen négy ponttal vezettünk a Ligetfalu (Petržalka) előtt.
Csakhát Bohuš Chňoupek külügyminiszter ligetfalui volt, s úgy döntött, hogy nem mi, hanem az ő csapata kerül feljebb, pedig sokak szerint a DAC-nak akkor volt a legütőképesebb tizenegye. Emlékszem, az elsőligából éppen kiesett Besztercebánya ellen léptünk pályára náluk, és odaszegeztük őket a kapujukhoz. A közönség füttyel fogadott bennünket, a végén azonban megtapsolt, és úgy kaptunk ki 2:1-re, hogy abban a bíró is jócskán benne volt.
Tavasszal a szövetség négy pontot levont tőlünk azzal, hogy megbüntetnek, mert valami nem stimmelt az egyesület könyvelésében. Jellemző, hogy ezért a csapatot büntették meg, holott hasonló „hiányosságokat” bármely klubnál találhattak volna, csakhát – nem véletlenül, éppen a feljutásra esélyes DAC-ot célozták meg. A csapatot a saját elképzeléseim szerint építettem, úgy válogattam össze a játékosokat, hogy kiegészítsék egymást, hogy a lehető legkorszerűbben játszhassunk.
A hollandok és a németek játékát elemezve tudatosítottam: csakis a lendületes, sokmozgásos, mégis nagyon egyszerű játék hozhat eredményt mifelénk is. Ehhez sokoldalú labdarúgók kellettek, olyanok, akik képesek gólt lőni meg védekezni is, függetlenül a posztjuktól.
Még egy olyan kitünő csatár sem tudott bekerülni az együttesünkbe, mint a gólkirály Józsa Laci, mert nem akartam megbontani az Audi-Tóth-Majoros triót. Persze, ilyesmire volt már példa másutt is – Rivera és Mazzola sem játszhatott egymás mellett, együtt, az olasz válogatottban. Még akkor is, amikor ilyen kimagasló teljesítményeket mutatott fel a DAC a Szlovák Nemzeti Ligában, megtörtént, hogy a rehabilitációs vízkezelésre a város egyik tavacskájában került sor, abban kellett úszkálniuk a játékosoknak az edzések után.
A csapatépítés nem zajlott olyan viharos gyorsasággal, mint ahogyan azt elmeséltem, hiszen például Hodúrnak is egy negyedévbe tellett, amíg beilleszkedett közénk, és eleinte Tóth Laci is a kispadon ült.
Később mindketten kiválóan beépültek a csapatunkba. Hodúr jól jött a kőkemény keleti meccseken, ahol nem játszottak kesztyűs kézzel, – ez a játékos nem ijedt meg a saját árnyékától – mint ahogyan Ekhardt sem, akire akkor figyeltem fel, amikor Privigyén leradírozta Tóth Lacit.
Egyébként Ekhardt idegenben középhátvédet játszott, otthon viszont középpályást. Mi is tudtunk keményen focizni, de sohasem irányítottam úgy a csapatot, hogy alattomos legyen.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi albumából és M. Nagy László felvételei. A képen a legendás csapatépítő szakember, Weisz Mihály szól a szurkolókhoz.
Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”45924″}
