Hol volt, hol nem, vagy volt, vagy nem, álmodtam-e vagy valóság volt, régen volt-e vagy a minap, a 65. születésnapunkon-e vagy máskor köszöntött vagy nem köszöntött bennünket, szlovákiai magyar írókat vagy magyar írókat a Szlovákiai Magyar Írók Társasága. Ráadásul ez az alkalom vagy olyan volt, mint a többi, vagy másmilyen.
Ez a mi június 18-i pozsonyi „alkalmunk” olyan volt, hogy a 65 éves Tóth László – vagy álmában, vagy ébren – dedikálta számomra A boszorkány porszívója című, „újrafésült” könyvét, a főcím alá ezt írva valóságos vagy kitalált képzelettel: Meseregény – 6-tól 666 éves korig.
Mivel a két korhatár közé – egykor én is 66 leszek – magam is beleférek, így rászántam magam az elolvasására.
„Hol volt, hol nem… A mesék általában kétféleképpen kezdődnek: vagy így, vagy nem így. S mivel a miénk éppen elkezdődött, most már semmi sem változtathat azon, hogy így kezdődött el” – kezdődik a meseregény, majd így végződik:
„Mivel a mesék általában kétféleképpen fejeződnek be: vagy úgy, mint a miénk, vagy másképp, semmi akadályát nem látom annak, hogy a miénknek azzal legyen vége, hogy VÉGE.”
E nagyszerű kezdő és nagyszerű zárósorok közé pedig Tóth László 19 pompás, mulattató fejezetet iktatott be, pontosabban csak 18-at, mert a 11. fejezetben – Fodor Miklas Veronikának köszönhetően – egy kitűnően megrajzolt ördögfióka bocsánatkérő gesztusának kíséretében – nem történik SEMMI, azaz az történik, hogy nem történik semmi.
Komolyra fogva a szót – bár eddig sem tréfáltunk –, ha Tóth László meseregényét a legmélyebb lényegében akarjuk megragadni, akkor magához az íróhoz kell folyamodnunk, aki művének több helyén is az olvasó kezébe adja a kulcsot. Mindjárt az elején sokat sejtetőn jegyzi meg, hogy általában az esték – így a gyerekek estéi is – kétfélék: „vagy olyanok, mint rendesen, vagy másmilyenek”. Ez a kétértelmű mondat arra utal, hogy esetünkben egy „másmilyen este” tanúi leszünk, melynek tanulságaként egyértelművé válik, hogy „nem mindig tudhatjuk, mikor álmodunk és mikor vagyunk ébren”. Mi több – s ez a lényege és a varázsa és a szépsége a könyvnek –, a mese két főhőse, Kiskata és Julijul számára (meg hát az olvasó számára is) gyakran „minden olyan, mintha a mesében lennének, vagy mintha álmodnák az egészet, holott ők pontosan tudják, hogy a legkeményebb valóság kellős közepén vannak”, ahol az ajtó, mint a mesebeli sárkány, elnyeli őket, s a ház nem mézeskalácsból van, mint a mesében.
A meseregény „története”, „váza” tömören: azon a bizonyos „másmilyen” estén, „egy furcsán olyan estén, mint a többi”, Kiskata és Julijul egy rajzfilmsorozatot néznek a tévében, mely sorozat egy jóságos boszorkányról, Dörzsi-Mörzsiról szól, aki azért Dörzsi-Mörzsi, mert szereti ha megdörzsölik az orrát, s aki „szabadidejében, tehát mikor nem volt épp a képernyőn, föl-alá száguldott a világban, az Északi-sarktól a Déli-sarkig, Kelettől Nyugatig, hogy mindenkin segítsen, akin csak tud”. Ez a seprű helyett egy szuperszónikus porszívón száguldozó jóságos boszi ezen a „másmilyen” estén lelép a képernyőről, s elpanaszolja a két kislánynak, hogy Hanga, a gonosz tündér ellopta a porszívóját, jó lenne hát, ha segítenének visszaszerezni. Ők ígéretet tesznek Dörzsi-Mörzsinek, hogy segítenek – s megkezdődik „a legesleghihetetlenebb furcsaságok” története, csodálatos, szövevényes, izgalmakkal teli kalandokkal, melyek egyszerre mesebeliek, éjjeliek, álombeliek, mégis valóságosak: egy olyan világban játszódva, ahol mindig nappal van, s ahol senki, soha nem fárad el, nem lesz álmos. E különös, vonzó s egyben ijesztő, szürreális birodalomban, melyben a szépség, a jóság, a vidámság és a boldogság mellett jelen van a tűzpiros gonosz, a veszedelmes, az irigy s még a halál fehér birodalma is, a két kislány rengeteg megpróbáltatáson megy keresztül. Meg kell küzdeniük a mindenkitől mindent elirigylő, elgonoszodott tündérrel, Hangával
és szövetségeseivel: az agg, vaksi szörnyeteggel, a háromfogú sárkánnyal, Sámuellel, az ármányos sünnel, az ámokfutó, mindent és mindenkit elnyelő tükörrel, a Kiskatát és Julijult lépre, illetve jégre csaló, korcsolyázó hóemberrel, a bosszúálló, hipnotizőr hifitoronnyal, akik végül is sorra elbuknak vagy ami még rejtélyesebb, cserbenhagyják az álnok és csalárd Hangát.
Így győznek aztán Dörzsi-Mörzsi szövetségesei, élükön Kiskatával és Julijullal; na meg a sötét lelkű Hanga ikertestvérének, Hunyókának a segítségével: ő az álomosztó tündér, aki nélkül, az ő álomadományai nélkül az emberek gyengék, azaz boldogtalanok lennének, mert a rossz, a gonosz győzedelmeskedne felettük. (Az ikertestvér tündéreket Tóth László remekbe szabott jellemzéséből így ismerjük meg: az álomhozó tündér hangja a hegyipatak tiszta csilingelése, a gonosz tündéré a vészmadár vijjogása; Hunyóka ruhája halványrózsaszínű, Hangáé tűzpiros; az előzőé halványzöldben játszik, gonosz ikertestvéréé méregzöldbe csap.)
A boszorkány porszívója – a fentihez hasonlóan – tele van pompás lélekrajzokkal (például a hét törpe nevét fölvevő hét, folyton cigánykerekező és rettegő ördögfióka jellemzése, akik szerint ők, az ördögök is emberek, legalábbis annak tartják magukat, s ebből eredően talán nem lenne rossz, ha néhanapján az emberek is beismernék, hogy ördögök; a „szívügyekben” járatos, szánni való bestia, a háromfogú sárkány pedig szívből jövőn kacag; megesik a szíve a két kislányon; szívébe zárja Kiskatát és Julijult; s ellágyult szívvel játszik a tőlük kapott ugrókötéllel). Tele van továbbá a meseregény mókás, beszédes szójátékokkal, hangulatos, sodró erejű leírásokkal. A gonosz tündér szövetségesének, a bosszúálló hifitoronynak az ármányos, ijesztő támadását a két kislány ellen így írja le a szerző: „Amikor a hifitorony már csak karnyújtásnyira van tőlük, már egyetlen harsogás a környék, fülsüketítő dübörgés, dobhártyarepesztő süvítés. Kiskata vonaglik, Julijul kígyózik; Kiskata illeg, Julijul billeg; Kiskata pörög, Julijul forog; Kiskata aprókat, Julijul magasabbakat ugrik a levegőbe – firegnek-forognak, leguggolnak, bukfenceznek, átcigánykerekeznek a láthatatlanba, s onnan vissza – már szédülnek, már támolyognak, már nem urai az akaratuknak, már nem is ők táncolnak, hanem a zene űzi-hajtja őket: egész egyszerűen képtelenek abbahagyni (…) A fejük is majd szétreped már a hangerőtől, de az tovább fokozódik; az emberi fül számára elviselhetetlen erősséggel zúdulnak rájuk a hangok.”
Végül persze, mint a mesében – vagy mint a valóságban, esetleg az álomban? – a jó győz a gonosz felett; de azt is megtudjuk, hogy a rosszat hiába kötözzük meg, úgyis megtalál bennünket, s leteper, ha nem vagyunk erősebbek nála; szerencsére az emberek többet tudnak minden mesebeli és valóságos rossznál, ráadásul „lehet a rosszból is egyszer jó”. Azt is megtudjuk még Tóth László meseregényéből, hogy egyszer a végeláthatatlan pusztaság közepén, a semmiben álló ajtón túl kezdődő álom, máskor a valóság az erősebb az életünkben; az előbbi néha annyira erős, hogy például az álmunkban elveszített papucsunkat ébredésünk után sem találjuk sehol. S hiábavaló a számonkérés a szülők részéről! Különben is: „Ugyan mit tudhatnak erről apuék?! Semmit – villant össze a két kislány szeme. Így természetesen abból sem láthattak semmit, hogy az erkélyablakon keresztül Dörzsi-Mörzsi és Hunyóka, a hét ördögfióka – Vidor, Kuka, Szende, Morgó, Hapci, Szundi és hát ugyebár, nemdebár Tudor –, továbbá Hanga, a muzsikáló szék, Sámuel, a sün, a háromfogú sárkány, az ámokfutó tündér, a korcsolyázó hóember, a tűzokádó vaskályha, a bosszúálló hifitorony, ezernyi trolicérosz, autoszaurosz és lokomotívusz, valamint Sári, a két szem almamag, a világító porszem és a denevér leselkedik be a gyerekszobába, elnézve, milyen is egy egészen közönséges reggeli készülődés Kiskatáéknál és Julijuléknál.”
Annál a Kiskatánál és Julijulnál, akiknek apu, a meseíró a csodálatos-rémisztő éjjeli kaland végén megdörzsöli az orrukat, jelezve, hogy a két kislány – akárcsak Dörzsi-Mörzsi – voltaképpen két jóságos kis boszorkány. (Méry Ratio, 2013)
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46538,44856,44579,5391″}
