…nekem ígérték volt ezt harmincnégy esztendeje, amikor éppen tényleges katonai szolgálatomat teljesítettem. Történt ugyanis, hogy 1980 őszén írtam egy rövid gyermeklélektani indíttatású cikket a járási lapba, a Tőketerebesen megjelenő Zempléni Szóba.
A témája pedig nem volt más, mint az, hogy milyen neurotikus zavarokkal járhat az, amikor a gyermek nem anyanyelvén tanul, amit a lélektan szakirodalma és gyakorlata is teljes mértékben igazolni tud: stressz, szemtengelyferdülés, bevizelés, szorongás, agresszivitás, ill. ennek következményeként magatartási zavarok és szomatikus (testi) tünetek (hasmenés, allergiás reakciók, étvágytalanság stb.), hiszen még egy felnőtt számára is súlyos megterhelés, ha olyan helyzetbe kerül, ahol nem ért semmit, vagy külföldön lekési a csatlakozását és nem tud szót érteni senkivel…
Az anyanyelv pedig az a lelki köldökzsinór az édesanyához, amit ha elszakítanak, a gyerek felnőtt korában gyakran megtagadja szüleit és nagyszüleit is.
Az emberek többségének ezt felesleges magyarázni, ha ismerik a dolgok természetes rendjét és tudnak normálisan gondolkodni, ám a szocializmus dicső építésének lázában az ország „bölcs” vezetői ezt nem akarták tudomásul venni, és olyan propagandába kezdtek, hogy a magyar iskola nem tanít meg, nem fognak belőle érvényesülni, lemaradnak, selejtek lesznek… nem adták ezt hivatalosan nyomtatásba, de a főnök tízszer is megkérdezte a titkárnőt vagy a takarítónőt, hogy milyen iskolába is megy a gyereke, az orvos felrótta a szülőnek, az óvónő megjegyezte, hogy „magyarba megy, pedig olyan ügyes gyerek!” … aztán tömegével mentek a kis emberpalánták olyan iskolába, ahol édesanyjuk nyelvét semmire sem becsülték …. ezek sajnos konkrét esetek.
Az is, hogy már 1977-től kezdték leépíteni a nyitrai magyar pedagógusképzést, egyik „lojális” magyar odafönt már a „bikulturáltság” fantasztikus előnyeit ecsetelgette, a kommunista propaganda vonalán pedig beindultak a felszólalások, hogy elegendő, ha csak magyar nyelvet tanítanak, a többi tantárgyat pedig szlovákul kellene. 1984-re pedig már a törvényhozók elé terjesztették, mint a vágóhídon a taglót, ennek a megszövegezett változatát is! Akkor a tiltakozási megmozdulás szervezése miatt csukták be Durayt. Neki köszönhető elsősorban, hogy még vannak magyar iskoláink!
Ekkor viszont még csak 1981 elejét írtunk. Hideg tél volt, de a lengyelországi sztrájkok miatt állandó készültségben voltunk, hetente többször is éjszakai riadóval mozgósítási gyakorlatokat tartottunk. A szigorúan titkos levéltárat vastag vasládákban kellett az első konvojjal elszállítani, s egyszer egy ilyet a kiskatonák a lábamra ejtettek lefelé a lépcsőn. Még aznap a kassai katonai kórházban kötöttem ki, majd az alakulatnál a gyengélkedőre kerültem begipszelt bokával.
Egyszer estefelé két katona jött értem, és már vittek is a parancsnokságra, egyenest a katonai kémelhárítás keleti parancsnokához, aki egyébként egy részeges félőrült (vagy tán egészen az) volt, még az alakulat parancsnoka is rettegett tőle. Már nem katonai titok (inkább elmeorvosi), hogy Malík alezredes volt a neve (megesküdnék, hogy ama Malíková közeli rokona lehetett szegény.).
Először nem értettem, hogy mit akar. Fél lábon álltam, mert „pihenj”-t sem vezényelt (órák hosszat). Ilyen mocskos, meg olyan disznó stb. magyarnak nevezett, persze ekkor is részeg volt, míg végül kibökte, hogy mit is írtam én összevissza az újságba, hogy így gyalázom a szocializmust, úgy sértegetem a szlovák nemzetet a szovjet nép legkedvesebb barátját, meg úgy agyon fog lőni, mint egy kutyát, aztán elő is húzott a fiókjából egy „skorpió” típusú géppisztolyt, betöltötte, felhúzta és hadonászott vele, verte az asztalt.
Láttam, tudtam, hogy itt nincs értelme válaszolni vagy vitatkozni, s beleképzeltem magam egy Kafka regény abszurditásába…. Éjfél tájban berendelte a csapatzászló őrét (aki egyébként őrhelyét el nem hagyhatja, börtön jár érte), hogy hozzon neki a kantinból cigarettát, és az hiába mondta, hogy őrhely, meg rég bezárt… el kellett mennie, és valahol szerzett egy doboz bagót. Előtte volt a katonai törzslapom is, azt firkálta össze… Nehezen viselte, hogy nem szállok vele szembe, pedig harcias kedvében volt, csak idegesen habzó szájjal szórta az átkait: „Ti, magyarok, pedig innen ki fogtok pusztulni! Dögöljetek meg!” …… aztán lecsendesedett, elbóbiskolt, elaludt az asztalnál… Én pedig leléptem, engedély nélkül, de nem keresett többé, csak a törzsparancsnok hívott be magához egyszer, kérdezte, hogy mit akart az öreg, de nem kell tartani tőle, megy már lassan nyugdíjba, addig meg csak kibírjuk.
Nekem már csak néhány hónapom volt hátra, s többé nem találkoztam csak a rossz hírével… de egy dolog nagyon foglalkoztatott: Miért is aggódnak ezek, hogy a magyar gyerekek anyanyelvükön tanulnak? Hiszen ezek szerint nem az a céljuk, hogy megtanuljunk szlovákul, hanem az, hogy elfelejtsünk magyarul, elfelejtsük azt, hogy kik vagyunk, honnan származunk, mi a szülőföldünk, mert nem egyenrangú állampolgárt, hanem öntudatlan, de hűséges rabszolgát akarnak belőlünk nevelni. Még a nyelvünket is rejtegetnék, mint tolvaj a lopott holmit! S erre nem kis energiát, pénzt, apparátust fordítanak, ha még a hadseregnél is utolértek…
Neki is köszönhetem, innentől még alaposabban, szakszerűbben és csakazértis kezdtem foglalkozni ezzel a témával, mert egyértelművé tették, hogy ha ezt nagyon el akarják tőlünk venni, akkor bizony nagyon, de nagyon nagy szükségünk lehet rá, ha emberek akarunk maradni, és nem cselédek vagy szolgák.
Mihályi Molnár László, Felvidék.ma
