Az Idősek Otthonában lakó áldott testvérek szinte minden alkalommal arra kérnek, amikor istentiszteletet tartok, hogy a záró ének legyen az egyik kedvenc énekük: „Mindig velem, Uram, mindig velem, még ha nem láthat is gyarló szemem, azért ez énekem, velem van Istenem, mindig velem.”
Egyik istentisztelet után megkérdeztem tőlük, hogy miért szeretik ezt az éneket. A válasz egyértelmű volt, mert a következő biztató igei üzenetig az Úr lesz velük. Sok mindenki betér a szobájukba, sok mindenki meglátogatja őket, de Isten jelenléte olyan fontos számukra, mint egy falat kenyér. Ők már tudják azt, amit a zsoltáríró megfogalmazott. Sőt, ők minden nap átélik annak valóságát.
Miről beszél e húsvétvasárnapon nekünk az Ige?
Az első üzenet egyértelmű: Ha elenyészik is a testem. Nincs ember a földön, akinek a kórlapja ne lenne tele zárójelentésekkel, orvosi kivizsgálásokkal az egyszerű megfázástól a komolyabb betegségig. A héten, ahogy az idős testvéreket látogattuk, mondta egyik presbiter testvérnőnk, hogy ő még soha nem volt ilyen beteg. Olyan vírusos megfázása volt, hogy még a haja is fájt, ahogy megtapintotta.
Igen. Testünk minden szépséghibáját hordozzuk. Ez a test hamar eleped, hamar megfogyatkozik, hamar elvész. Látjuk, hogy mennyire törékenyek vagyunk. Mennyire nem tudjuk elviselni a fájdalmat. Mennyire tűrhetetlen az, amikor valami fáj, és mi csak sóhajtozunk, vergődünk betegágyunkon.
Isten mind emellett arra tanít ma minket, hogy a test elenyészik. A test elvész. Hiába mennek az asszonyok a sírhoz. Hiába a sok kenet, hiába a sok szépségápoló szer, ez a test mulandó. Olyan gyönyörűen fogalmaz Pál apostol a Korinthusiakhoz írott levél 15. részének 36. versében: „Amit vetsz, nem kell életre, míg előbb el nem rothad.”
A mi Atyánk húsvétkor nem a testet védi, mint a porból vétett embert, aki egész életében csak ápolja, gondozza testét, hanem Istenünk ilyenkor is az elepedett szívet keresi. Nem szabad, hogy mi is beleessünk azok hibájába, akik a holtak között keresik az élőt. Nem szabad, hogy mi is többet fecséreljünk arra, amivel meg kell lennünk elégedve.
Húsvéthajnalán az elkészített illatszerekre már nincs szükség. A test velük vagy nélkülük is elenyészik. A mi bölcs Istenünk így rendelkezik, és ezt már a zsoltáríró is tudja, aki a Teremtő Istent magasztalja, nem hogy még az a keresztyén, aki évről évre szemtanúja a Feltámadottal való közösségnek.
Mi hát akkor a húsvét öröksége?
Kicsoda ajándékoz nekünk szilárd alapot ezen a húsvéton is? Ki megy Előttünk? A kőszikla. A mindent újjáteremtő Isten. Ő Fiában mutatta meg, hogy az elhengerített kő mögött ott van az élet. Ott van a teljes diadal a halál fölött. Ott van a teljes szabadulás: „Nincs itt, hanem feltámadt.” (Lk 24, 6) Ez a húsvéti keresztyén örökség, amely tovább emel, tovább visz, a holnapra tekint, és nem a múltban vájkál. Nem keresi őseit, hanem úgy emlékezik, ahogy Mózes V. könyvében olvassuk: „Emlékezzél vissza az égész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, meg tudja, mi van a te szívedben.” (5Móz 8,2)
Az örökség, mind az ószövetségben, mind az újszövetségben az, hogy Isten nagyobb a halálnál. Mindenem elfogyatkozik, testem és szívem elalél, de egy biztosítékom mindig megmarad. Istenem megmarad nekem örökké. Ez az egyetlen el nem múló örökségem. Az én részem, az én osztályrészem, az én sorsom, az én jutalékom, az én illetékem az az Úr, aki önmagát áldozta fel helyettem a kereszten, de harmadnapra diadalmaskodott. Általa győz a te és az én életem is.
Eredetileg ez a hitvallás, amit itt olvasunk, lévita hitvallás. A léviták nem kaptak osztályrészt a földből, nem földi javak által lett teljes a szolgálatuk, nekik az Úr volt a részük. Örök rendelkezés volt ez Izráelben. Ők vitték Isten hajlékát, ők szolgáltak Isten hajléka körül, sőt még számba sem lehetett venni őket, mint Izráel többi törzseit. (IVMóz 1, 48-54; 4. rész) Mégis a legnagyobb örökség jutott nekik. Isten lett az örökségük. A zsoltáros a végről elmélkedett, amikor a test és a szív elenyészéséről beszél, de itt már a dicsőséges véget látja. Nem azt, ami pusztulást és halált jelent, hanem a feltámadás reménységét. És innen, e dicsőséges végtől kapnak igazi értelmet a dolgok. Értelmet kap a test és a szív elepedése, értelmet kap a szenvedés is, értelmet kap mindaz, ami el volt rejtve szemeink elől.
Annak idején, amikor szétosztották a közösség között a földet, örökségnek nevezték, amit egy család kapott. Volt, aki rosszabbul járt, soványabb darabot kapott, volt, akinek szép hely jutott. Voltak családok, akik később elszegényedtek. A húsvéti örömüzenet azonban mindenkinek egy ugyanazon jussot kínál. Isten mindenkinek a Feltámadottal való közösséget kínálja. Arra akar bennünket ráeszméltetni az Úr. „Közel van hozzám Ő, aki életem, erőm, békém.” Ez jó, mert úgy járhatok egy életen át, hogy szeret az Isten, és ennek édességét már itt a földön ízlelhetem. A végén pedig, amikor a test már fölbomlik, „elenyészik testem és lelkem”, akkor is velem marad, továbbra is fogja a kezem, és átvisz az örökkévalóságba.
Egyszer egy falusi házi orvost hívtak ki egy haldokló idős bácsihoz. Az orvost mindenhová elkísérte hűséges kutyája. Ahogy megérkezett, azonnal leült a bácsi ágyához, de a kutya kívül maradt az ajtón, és míg gazdája ki nem jött, addig végig folyamatosan nyüszített. Az idős bácsi felismerte az orvost és azonnal egy kérdést intézett hozzá: „Doktor úr, maga szerint milyen a mennyország?” Mire az orvos elgondolkodott a kérdésen, majd így válaszolt. Nem tudom, de egyet tudok, hogy a Gazda ott lesz. Hallja, az én kutyám se tudja, hogy miről beszélgetünk itt bent, nem tudja, hogy milyen a szoba berendezése, miért jöttem ide ilyen későn, de egye tud, én itt vagyok bent ebben a szobában, ide hívtak, és addig nem távozik el, amíg én nem megyek. A mennyei Gazda biztos, hogy ott lesz.
Mi a te húsvéti örökséged?
Pontosabban kicsoda a te húsvéti örökséged? A mennyei gazda? Az Úr Jézus az, aki előtted megy nemcsak Galileába, hanem megelőző szeretetével beköltözik szívedbe, és örökké ott marad. Megelőző szeretetével Téged keres ma is, Téged, aki futsz, rohansz, és azt akarja, hogy megismerd Őt a kenyér megtöréséről. Az szeretné, hogy hitvallásod, húsvéti bizonyságtételed ne legyen üres locsogás, fecsegés, hanem hitet ébresztő mennyei erő, amely képes új életeket vezetni. Az üres sírtól az asszonyoknak is hazafelé kellett venni az irányt. A megterített asztaltól megelégedve majd neked is el kell indulni hazafelé és vajon milyen örökséget viszel el magaddal hajlékodba, a te templomodba? Kit viszel magaddal? Őt, aki halott volt, s íme, él örökkön örökké? (Jel 1,18) Őt, aki veled és velem se bánik igazságtalanul, hiszen veled és velem is egy dénárban egyezett meg, és Ő az utolsónak is annyit akar adni, mint neked és nekem. (Mt 20, 13-14) Őt, aki Által üdvösséggé lesz reményed, égi látássá hited. (426. dicséret 4. verse)
Tudd és valld meg hát, drága rozsnyói örvendező közösség mindig és ma is: „Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő föle süket ahhoz, hogy meghallgasson.” (Ézs 59,1) Isten egyedül a te húsvéti örökséged, senki más, mert Ő él, és életével megbizonyította, hogy jobban szeret, mint akárki ezen a földön. Ő úgy küzd érted, hogy meglásd az életet, amelyben Üdvözítődnél leszel, ahol már semmi sem rettenthet, mert Ő a fő, és Ő nem hagyja, hogy egy tagja is elvesszen. Emeld hát fel lelkedet, hagyjad el minden földi vágyadat, bízd rá arra szívedet, kiből üdvösséged árad, Jézusnál tartsd kincsedet, Legyen Jézusé szíved. (357. dicséret 7. verse) Ámen.
Buza Zsolt, Felvidék.ma
Elhangzott Rozsnyón a református templomban húsvétvasárnap.
