Hagyományosan a stratégia egy végső cél, a háború megnyerése érdekében hadseregek mozgatását, ellátását, illetve ellátásuk ütemezésének a megtervezését, valamint nemcsak katonai, hanem mindenféle más, ugyanakkor ezzel összefüggő tevékenység megszervezését jelentette.
Ahogy a Veszprémben, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által összehívott június 11-i konferencián is elhangzott – e tevékenységekhez képest a győzelem kivívásában rendkívül látványos, de valójában kisebb szerepük volt maguknak a konkrét harci cselekményeknek. Maga a fogalom, a stratégia, mint a cél eléréséhez szükséges tevékenység-sorozatok összehangolása ma már – mint az a konferenciának helyet adó érseki palotában is elhangzott – minden sikeres emberi tevékenység elengedhetetlen feltétele.
„A város örül neki, hogy a magyar nemzetpolitikai és nemzetstratégiai intézetek első tematikus konferenciájának Veszprém adhatott most otthont!” Ezt nemcsak a palotáját a konferencia rendelkezésére bocsátó Főtisztelendő Márfi Gyula érsek, hanem Némedi Lajos, Veszprém alpolgármestere mellett Friedler Ferenc, a Pannon Egyetem rektora is hangsúlyozta.
Abban, hogy a rendezvény most ide került, a többször is felszólaló Garaczi Imrének nem elhanyagolható a szerepe, hiszen a Veszprémi Magyarságkutatási Kutatások Műhely vezetőjeként nemcsak a mostani konferencia társrendezője, hanem megalakulása óta szorosan együttműködik a budapesti székhelyű Nemzetstratégiai Kutatóintézettel (NSKI).
Nem véletlen, hogy e rendezvény „motorja” az NSKI elnöke, Szász Jenő, hiszen a hasonló profilú intézmények közül – a létrehozásáról szóló kormányrendelet értelmében – a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a legjelentősebb, amelynek portfóliójában a nemzetstratégiai műhelyek, nemzeti kutatások és kiemelt trendkutatások koordinációja is szerepel.
Az erdélyi Magyar Polgári Párt volt elnöke és Székelyudvarhely egykori polgármestere – mint ahogy bevezetőjében felhívta rá a figyelmet – a külhoni magyarság kérdését ugyan első sorban gazdasági kérdésnek tekinti, de nemcsak annak: „Az elmúlt négy év az ünnepnapokat hozták el számunkra, külhoni magyarok számára. Megszülettek ugyanis a nemzetegyesítés lelki és közjogi feltételeit biztosító törvények: a nemzeti összetartozás tanúságtételéről, a kettős állampolgárságról, valamint a képviselők választásáról szóló törvények, amelyekhez csatlakozik – fontosságában az első – alaptörvény, amely kimondja, hogy Magyarország felelősséget visel a külhoni magyar közösségek iránt. Ha a magyar emberek kétharmados többséggel ruházták volna fel már az első Orbán kormányt, valószínűleg elkerülhető lett volna a gyászos emlékezetű 2004. december 5-e.” – fogalmazott Szász Jenő.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökének álláspontja szerint a magyar választójogi törvény tekintetében további lépések szükségeltetnek a magyar nemzetpolitika részéről: „Az európai uniós és NATO-integrációk után eljött az ideje a Kárpát-medencei magyar re-integrációnak is! Dolgoznunk kell azon, hogy az NSKI által meghirdetett Kárpát-haza Program egy kulturális, egy oktatási, egy társadalmi és egy gazdasági térként definiálja a magyarság életterét, sőt, az is jó lenne, ha a pártszékházakban a politikusok a Kárpát-medence egy politikai térként való kezelésének a lehetőségeiről is elgondolkodnának a választójogi törvény további kiterjesztésével!”
A Kárpát-medencét – az NSKI elnöke szerint – egy európai makro-régiónak kell tekinteni. Ami a magyar történelem és kultúra kérdéseit illeti, ezek a Kárpát-medence anyaországon kívüli területein kiélezetten jelentkeznek, ugyanis a népességfogyás és az asszimiláció viszonyai között nemcsak a külhoni magyar szórvány, hanem a magyar tömb is a korábbinál veszélyeztetettebb helyzetbe került. Az anyaországban drasztikusabb népességcsökkenés esetében sem áll fenn a veszélye annak, hogy valaki magyar marad-e, a trianoni határokat elhagyva viszont ez a kérdés a magyarként való megmaradás vagy megszűnés kérdése! A perspektívák pedig egyáltalán nem biztatóak, hiszen immár nem az anyaország a külhoni magyarok fő célországa, hanem például Erdélyben a magyarok – gyakran román szomszédaikkal együtt – ma már főként Anglia, Spanyol- és Olaszország felé veszik az irányt. 15-20 évvel ezelőtt ez még másként volt, hiszen akkor a célország egyértelműen Magyarország volt.
A sikeres piacra jutást hatékonyan segítené nemcsak a Hungarikum-, hanem egy Karpatikum-program is! Szász Jenő szingapúri példát említett: egyik ottani ismerőse jelezte, hogy mézet vásároltak volna tőlünk a délkelet-ázsiai városállamban, ám a tétel, amelyre szükségük volt, akkora mennyiséget jelentett, hogy Magyarországnak nem volt belőle annyi, hogy képes lett volna leszállítani. Ennek következtében a megrendelést nem mi, hanem a hollandok kapták meg, és így a haszon is nekik jutott! Pedig – hangsúlyozta az NSKI elnöke – 7-8 ország piacát vagyunk képesek integrálni, de ezt a képességünket parlagon hevertetjük!
Nem támaszkodunk továbbá eléggé a ténylegesen kisebbségben, vagyis szórványban élő magyarokra, pedig – akár gazdasági szempontból is – többletlehetőséget jelentenek a magyar nemzet számára. Szász Jenő továbbra is fontosnak tartja a diaszpóra- és a szórvány-programot. Az említett két program tapasztalatait felhasználva különösen a magyar szórvány-közösségek megerősítését tartja sürgetőnek, hiszen „a szórványban élők esetében nincs még tíz évünk”.
A felsőoktatási háló kiterjesztése érdekében az NSKI elnöke magyarországi ösztöndíjakat javasol a diaszpórában élő másod- és harmadgenerációs fiataloknak, akár angol nyelven is, hiszen az években mérhető magyarországi tartózkodás és szocializálódás újraerősítheti a fiatalok magyarságtudatát. A külhoni magyar egyetemekre – és így a Sapientiára is – Szász Jenő úgy tekint, mint „magyar egyetemekre az állami magyar egyetemek között”. Tisztában kell lennünk ugyanakkor a korlátainkkal: például az erdélyi magyar közösség – a mai gyorsan változó világban – sincs abban a helyzetben, hogy minden szakirányra jusson magyar oktató, ezért kihelyezett magyarországi tudásra is szükség van, mint ahogy továbbra is léteznek ún. hiány-szakmák, amelyeket ha nem tudnak magyarokkal, akkor másokkal fognak betölteni.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke fontosnak tartotta, hogy a magyarországi intézményrendszerek kerüljenek összhangba a külhoni magyar állampolgárok igényeivel. Példaként említette a társadalombiztosítási járulék befizetésének átvizsgálását annak érdekében, hogy a külhoni magyar állampolgárok is tudjanak csatlakozni a közös felelősség- és kockázatvállalásba, ennek fejében pedig részesülhessenek a magyar egészségügy szolgáltatásaiban.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet feladata, hogy olyan életrevaló megoldásokat, javaslatokat fogalmazzon meg a magyar kormány számára, amelyek a nemzet XXI. századi újraegyesítését szolgálják, mert ha – Szabó Dezsővel szólva – „minden magyar megfogja egy másik magyar kezét, keblünkre ölelhetjük a Kárpát-medencét.”
Cselekvéssorozatok összehangolásaként, a tevékenység vezérfonalaként is leírható, de Duray Miklós szerint a stratégia sokkal inkább „a közügyek intézésének a módja”. Legfőbb tulajdonsága, hogy „előbb van, mint maga a cselekvés, nélküle az ember tevékenysége zavarossá válik”. A fogalmat elődeink ugyan nem használták, viszont nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a gyakorlatban mennyire fontos. E megállapítással kezdte a
Nemzetstratégiai Kutatóintézet felvidéki tanácsadója a magyar nemzetpolitika és nemzetstratégia mérföldköveiről szóló előadását.
Duray Miklós szerint a honfoglalás, Árpád népének bejövetele a Kárpát-medencébe stratégiailag ugyanannyira átgondolt volt, mint az ország alapítást követő államalapítás. A nyugati kereszténység felvétele melletti döntés, a faluhálózat kiépítése ugyancsak István király érdemének tudható be. Ha nem ezt tettük volna, a késő-avarok sorsára jutunk.
Bár voltak jelentős gondolkodóink az ország három részre szakadása után is, mint Zrínyi Miklós vagy Pázmány Péter, de a XIX. századig ez a fajta megközelítésmód a magyar társadalomban háttérbe szorult. A XVIII. század az állam- és nemzetpolitika szembekerülésének az ideje, hiszen az uralkodó Habsburgok államközpontúsága a nemzet számára csak idegen lehetett, a magyar társadalom egyensúlyát csak a XIX. században, azon belül is a reformkorban nyerte vissza. Az államstratégia került ismét előtérbe, hogy 1918 ősze és 1920 között aztán a stratégia-nélküliség uralkodjon el. Ahogy Duray Miklós fogalmazott: „a trianoni diktátum után Bethlen Istvánék csodát műveltek”, a revíziós államstratégia pedig – a felvidéki politikus szerint 1941 decemberéig – a moszkvai csatáig tudott eredményeket felmutatni. A nemzetközi környezet is hozzájárult, hogy ezt követően miért nem tudtunk sikeres magyar államstratégiát kialakítani. Voltak persze részeredmények, hiszen 1945 után a legrosszabb helyzetbe került kárpátaljai magyarság is talált egy sajátos választ, a csehszlovák lakosságcsere-egyezmény pedig gátat vetett a prágai kormányzat gátlástalanságának. Magyarországon következetesen semleges vagy nemzetellenes stratégia csak 1949 után érvényesült, amelyre a legjobb példa Kádár János 1958-as romániai útja során tett kijelentései, amikor Magyarország vezetőjeként, a helyi magyarok legnagyobb döbbenetére kijelentette, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései a szomszédaival szemben, a magyar és a román munkásosztály proletár internacionalizmusa pedig minden problémát megold.
A felvidéki magyarság számára Köpeczi Béla 1985-ös felajánlása volt hasonlóan nyomasztó hatású, amikor magyar művelődési miniszterként segítséget ígért csehszlovák kollégájának ahhoz, hogy bevezessék Szlovákiában a magyar iskolákban a szlovák nyelvű oktatást.
Fordulatként lehet jellemezni az 1988–1989-es időszakot, a Szokai–Tabajdi-tanulmányt, majd amikor a Beszélőben Solt Ottiliáék „megtörték a hallgatás jegét”. Ennek köszönhető, hogy 1989 őszén a határon túli magyar ügy egy alkotmánymódosítással ismét a magyar nemzetstratégia részévé válhatott.
Sokat jelentett a Kárpát-medencében Antall József híres kijelentése, amikor „lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének” nevezte magát, de nem lehet azt állítani, hogy ezt követően a magyar nemzetstratégia töretlenül érvényesült volna.
Duray Miklós szerint ugyanis a magyar nemzetstratégia hármas tagoltságú: nemcsak az állam- és ország politikával szoros összefüggésben lévő kormányzati politikát jelenti, hanem tekintettel kell lennie az állam politikai kötelékein kívüliekre, vagyis helyi sajátosságokat is számításba kell vennie. Ráadásul mindemellett nem szabad figyelmen kívül hagynia az egyetemes nemzetépítés feladatait sem.
Ugyanakkor más problémákkal is meg kell küzdenünk, hiszen hiába tudott előrelépni a magyar politika nemcsak 1938-ban, de 2010-ben, majd 2014-ben is, a magyar társadalom jelentős része a Felvidék visszacsatolása után például „elcsehesedéssel vádolta” az ottani magyarokat, és 2010 után sem volt ritka, hogy nemcsak a szlovákiai, délvidéki és kárpátaljai, hanem erdélyi magyarokat változatlanul megdicsérték azért, amiért olyan szépen beszélnek magyarul.
2014 decemberében pedig a budai várban a Mi magyarok című kiállításon Duray Miklós vérnyomása is felszökött, amikor a vetélkedő hivatalos kérdésére, hogy hol volt Magyarországon először pezsgőgyár, a válasz nem az volt, hogy Pozsonyban 1825-ben, hanem egy jóval későbbi, pécsi időpont, amivel a szervezők saját magukról állítottak ki „szegénységi bizonyítványt”.
A Kárpát Medencei Képviselők Fórumának szakértője egyébként a „külhoni” jelzőt is problematikusnak tartja. Duray szerint az alaptörvényben szereplő „egységes magyar nemzet” kitétel sem szerencsés, hiszen támadható. A nemzet ritkán egységes, ezért szerinte nem az egységességet, hanem sokkal inkább az egyetemességet kellene hangsúlyozni, vagyis az összetartásra való hajlamot és így a kölcsönösségre ösztönző erőteret – fogalmazott Duray Miklós.
Kapcsolódva az NSKI felvidéki tanácsadójának előadásához, Maleczki József a 2014-ben alapított Nyelvstratégiai Intézet munkatársaként mondanivalóját azzal kezdte, hogy stratégiára a szó eredeti értelmében azért van szükségünk, mert „életben akarunk maradni”. A nyelvstratégia nemzetstratégia is, és ezt Bethlen Gábor idején, vagy a XVIII. században senkinek nem kellett magyarázni, míg napjainkban ez még Magyarországon sem ennyire nyilvánvaló, pedig ma – egyébként nemcsak mi, hanem – minden európai nép sokkal tömegesebb idegen nyelvi hatásnak van kitéve, mint történelmünk során korábban bármikor.
A nyelvész nem értett egyet Duray Miklóssal abban, hogy 1941 decembere után ne lett volna magyar nemzetstratégia. Volt! – állítja Maleczki, hiszen a magyar vezetés végül nemcsak a britekkel kísérelt meg békét kötni, hanem a szovjetekkel is! Más kérdés, hogy nem járt sikerrel. Maleczki József egyetértett Duray Miklóssal abban is, hogy a 2011-es állampolgársági törvény néhány kifejezése, így például a „külhoni” – szerencsétlen. Ezen kívül szerinte sem jó az „egységes magyar nemzet” kifejezés, hiszen egységes magyar nemzet szerinte sem létezik. Ehelyett valóban „a magyar nemzet egysége” kifejezés a megfelelő. Ugyanennyire szerencsétlen a határon túli magyarokra a „kisebbség” kifejezést használni, hiszen a szó olyan egymáshoz nem tartozó csoportokat mos egybe, amelyeknek nincs közük egymáshoz. Talán a régen elterjedt „nemzetiség” kifejezés a leginkább az, amely pontos volt a nem az anyaországban élő kárpát-medencei magyarság magyar mivoltának a jelölésére.
Az első Orbán-kormány alatt a Határon Túli Magyarok Hivatalának volt a vezetője az egyébként felvidéki Szabó Tibor, aki arról számolt be, hogy miért csak státusztörvényt tudtak hozni. Szólt arról is, hogy majd másfél évtizede milyen nehézségekkel szembesültek. A ma Martonvásár polgármestereként tevékenykedő politikus arról sem hallgatott, hogy a kormány 2002-es távozását követően utódaik hogyan csináltak „kedvezménytörvényt” a státusztörvényből. Ez alkalommal annak szükségességét hangsúlyozta erőteljesen, hogy a magyar állampolgársági törvényt miért kellene összekapcsolni a státusztörvénnyel.
További képek a konferenciáról megtekinthető a Képgalériánkban ITT>>>.
(Az összefoglaló második részét holnap közöljük.)
Gecse Géza, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”54337″}
