Ha Mikszáth Kálmán, illetve ősei, rokonai, barátai-ismerősei nyomában járunk, feltétlen meg kell állnunk nagyszülei szeretett falujában, Ebecken. Szellemét idézhetjük itt bőven, a helység temetőjében pedig a régi ebeckiek sírjai után kutakodhatunk. A bölcsőhelyhez hasonlóan ezt a nógrádi községet is gyakran szerepelteti novelláiban az író. Ebecki emlékeinek egész sorát tárja elénk úgy, hogy azokból az emberi szeretet sugárzik, a meghittség és a közelség kellemes légköre árad.
A faluról Fényes Elek az alábbiakat írja Geographiai szótárában: „Magyar-tót falu Hont megye szélén: 294 kath., 177
evang., 2 ref. lakossal. Földje termékeny: rétje, legelője, erdeje elég. F. u. Tihanyi Ferencz, kinek itt ékes lakhelye és kertje van. Savanyúvízforrása tavasszal és nyáron kellemes italt ad.” (1851., 288. 1.)
Mikszáth szeretett ebbe a kis faluba járni, különösen fiatal gyerekként. Jött ide naponta az ő „fűzfavessző-lovacskáján”, mert mindig várta őt valaki. Jött rimaszombati és selmeci diákként is, mert valami nagyon vonzotta ide. A jó öreg nagymama és kedves meséi vonzáskörében élt Mikszáth kisgyermekkora óta. A nagymama, aki Ebecken lakott, „foszlós,kaláccsal, ezüstpiculával és szép meséivel” várta mindig unokáját. „Az én nagymamám — olvassuk az Ebecki délutánok című mesében — a szomszéd faluban lakott, maga vezet¬te kis gazdaságát. Egy jó nekifutamodás egy fűzfavesszőn, és akár¬mikor ott lehettem az ebecki kis házikónál, mely szép akácvirággal volt befuttatva. Tudta, hogy nagyon szeretem a meséket, azokkal édesgetett magához.”
Mikszáth apai nagyapja Nagykürtösről került Ebeckre. Az író apja, Mikszáth János pedig ebből a faluból nősült, Veres Máriát vette feleségül. Azt az asszonyt, akitől később fia a palócos kiejtést tanulta, s amelynek legszembetűnőbb sajátosságát, az ajakkerekítés nélküli „á” hang ejtését haláláig megőrizte. Ezért is emlegették őt írótársai a „nagy palóc”-ként. Mikszáth János is, akárcsak a nagyapa, az ebeckiek árendás kocsmárosa volt a faluban, ahonnan aztán Szklabonyára költözött.
Veres Sámuel és Frenyó Judit voltak az anyai nagyszülők. A Vereseket egyébként Nógrád-szerte jól ismerték az elmúlt századokban. Előkelő származásukat „nemeslevelek is alátámasztják”. A két koldusdiákban Mikszáth Apafi fejedelemtől származtatja őket, illetve a Veresek rangját és címerét. Ezt azonban a hivatalos adatok nem erősítik meg.
Az írót a családtagokon kívül valami más is vonzotta ide. A nagymama mellett az ebecki nemesről, Divényi Józsefről mesélt még nagy szeretettel írásaiban. Szepi bácsiról, akit annyira vártak egykor a szklabonyai gyerekek
a peszerényi hídnál, ha Balassagyarmatról tartott hazafelé. Mert „Minden áldott hétfői napon berándult Balassagyarmatra a heti vásárra, s ami pénzt magával vitt, azt ott mind befektette mézeskalácsos szívekbe, kis trombitákba és apró fahuszárokba…”.
Olyannyira szerette írónk ezt az embert, hogy — amint A fahuszár, meg a lova, meg a sípja című novellájában írja — a kékkői kő¬faragóknál Gáspár nagybátyjával még sírkövet is rendeltetett neki. Elküldte a sírkőre vésendő feliratot is, mely így hangzott: „Divényi és melitei Divényi Józsefnek / emeltette — Mikszáth Kálmán, l a Tudományos Akadémia tagja, / aki mégis megtanult írni.”
A sírkövet azonban — amint az írásokból kiderült — nem állíthatták fel, mert a lakosok közt senki sem akadt, aki tudta volna, melyik a „Divényi Szepi sírja”.
Bejárva 1987-ben az ebecki temetőt, magam is csak Divényi Bertalan sírjára bukkantam. Őt 1905-ben temették el 74 éves korában. Bizonyára ismerte őt is Mikszáth, s ő maga is az író novellaalakjait.
A Veress család tagjai közül Veress Sándor cs. kir. kapitány sírköve állt még a temetőben. Ő 56 évesen halt meg 1837-ben. A nagyszülőket egyes források szerint Szklabonyán temették el, de a feleség, Mauks Ilona erről másképp vélekedik. Ezt olvashatjuk többek közt a Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései című kiadványban: „Elmentünk búcsúzni Ebeckre is, ekkor útba ejtettük az ebecki temetőt is, ahol uram nagyszülői és kedves ismerősei pihentek, innen gyalog bejöttünk a szklabonyai temetőbe, itt azt mondta Kálmán:
-Kétszeresen kedves előttem e két temető, mert nemcsak azok feküsznek itt, akik okozói voltak életemnek a kezdődése előtt, hanem azok is, akiktől megnyújtását remélem a bevégződése után…” Sajnos, a nagyszülők
síremlékét már nem sikerült meglátnom. Áldozatai lettek azok az érzéketlen temetőrendezésnek.
Itt mondjuk még el, hogy az Ebecki délutánok egyik fejezetében az író egy ebecki kriptáról is említést tesz, amely a nagymama kertjében épült, s ahová a család elhunyt tagjait kellett volna temetni. Hogy az valóban megépült-e, nem 
tudjuk. Valószínűbb, hogy csak az író fantáziájának szüleménye volt az egész. Azért álljanak itt a szóban forgó novellabeli sorok: „Ebéd után kivezetett (a nagymama — Cs. K.) bennünket a kert végébe, ő maga már mankókon járt, ott egy családi kriptát építtetett, csak az ünnepek miatt hagyták félbe a kő¬művesek; malteros vödreik, szerszámaik szanaszét hevertek. Nagy kedvteléssel mutogatta, hogy milyen pompás lesz, harminc koporsó fér el benne…”
A Tihanyiak is a falu régi birtokosai voltak. A templom fölötti temetődombon megtaláltam 1987-ben Tihanyi Sámuel (1792—1853) és Tihanyi Lajos (1806—1852) sírját is. Még ők is ismerhették a kis Mikszáthot.
A faluban élt Tihanyi Ferenc, a „különc gróf”, Temes megye egy¬kori alispánja (1842), akit Mikszáth még látott gyermekkorában, s akit oly sok írásában szerepeltet. Azóta eltűnt a Tihanyiak szép kastélya is; mára csak a két nagy kapu¬oszlopa maradt meg. A falu késő klasszicista katolikus templomát 1894-ben építették, az evangélikus templom pedig 1908-ban épült.
2015-ös temetőjárásom során további régi sírokra akadtam. Köztük Sárközy Ferencére, akinek családtagjai szintén felbukkannak az ebecki Mikszáth-tablón. Aztán találtam egy ugyancsak régi nemesi sírjelet, a Ruttkay család egyik tagjáét. A díszes, háromszögben végződő szürkés gránit sírkövön ez a hosszabb szöveg olvasható: „Itt nyugszik/ Tekintetes/ Ruttkay/ RUTTKAY JÁNOS/ Megholt életének 50. évében/ Julius hó 8-kán/ 1850/ E gyászemléket állíttatta/ a legjobb férjnek/ hű neje”. A Toldy család nyughelyének felirata már felemás. A szép fekete márvány, korpuszos keresztalakzattal díszített sírjelen a felirat magyarul kezdődik, de a folytatás már szlovák nyelvű. Ez a családnév is gyakran felbukkant a Mikszáth-korabeli kisnemesek közt.
Úgy látszik, a kutatást sosem szabad abbahagyni. Utolsó temetőlátogatásomkor bukkantam ugyanis egy eddig nem látott sírra, mely alatt Mikszáth régi barátja pihen. A keresztalakzatos szürke sírkő háromkaréjos szárvégű, rajta az alábbi jól olvasható dedikációval: „NÁDASI/ TERSZTYÁNSZKY/ MIHÁLY/ 1844-1879/ Béke hamvaira”. Nos, ez a
Tersztyánszky Pusztaberkiben született, ahol egykor Mikszáthnak is volt birtoka. A balassagyarmati királyi törvényszék aljegyzője volt, s több levelet is váltott Mikszáthtal. Az író hozzá írt leveleiből kiderül, hogy kölcsönösen látogatták egymást; többször járt nála Mikszáth Ebecken; könyveket, újságokat cseréltek, együtt jártak a bálokba stb. Még Mikszáth Kálmánné Visszaemlékezéseiben is találkozhatunk a nevével: azt olvasva, hogy Mikszáth a Kákay Aranyos név alatt megjelentetett könyvéből neki is küldött.
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53711,53599,53212,53167,53004,52907,52848,52695,52649,52290″}
