A magyarországi szlovákok sokáig nem tudták, hogy mit jelent az anyanemzettől elszakítva lenni, hiszen csak annyi történt, hogy Mária Terézia idejében az ország egyik részéből a másikba vonultak. Fuzik Jánossal, az Országos Szlovák Önkormányzat elnökével tekintettük át, mit kell tudni a magyarországi szlovákságról. A magyarországi szlovákok számát az önkormányzat száz-száztízezerre becsüli, a népszámlálási adatok szerint viszont 2001-ben 17 693-an vallották magukat szlovák nemzetiségűnek és 11 817-en szlovák anyanyelvűnek.
A különbség adódhat abból, hogy Közép-Európában sokan zsigerből hárítják el az ilyen kérdéseket és vallják magukat a többséghez tartozónak, vagy egyszerűen nem tartják fontosnak a színvallást.
A rendszerváltás előtt még fordított volt a helyzet, vagyis jóval többen mondták, hogy szlovák az anyanyelvük. (1980-as adatok szerint 9 101 ember mondta magáról, hogy szlovák nemzetiségű és 16 054-en azt, hogy anyanyelvük szlovák.)
A legtöbb hazai nemzetiségre jellemző, hogy a rendszerváltás óta az identitástudatuk erősebb, mint az anyanyelvhez való kötődés. Sokan szégyellik is a nyelvüket, mondván, ők nem olyan szlovákot beszélnek, mint a szlovákiaiak, ők csak tótul beszélnek. Sokan nem is tudják, hogy az ő nyelvük is szlovák, még ha nyelvjárás is.
Szlovákia függetlenségével, az anyaország gazdasági sikereivel, a szlovák jégkorong-válogatott világbajnoki címével, valamint a kisebbségi önkormányzati rendszer bevezetésével is erősödött az identitástudat.
A magyarországi szlovákok helyzete egészen más, mint a szlovákiai magyaroké: nem csupán nyolcvan éve számítanak kisebbségnek, nem lettek elszakítva az anyanemzetüktől. A magyarországi szórvány szlovákság háromszáz éve került Magyarországra, amikor nem volt még szlovák nemzetté válás, és egy országon belül mozgott, az északi vármegyékből jöttek a déliekbe.
A Szlovákiához való kötődés nem alakulhatott ki, inkább a helyi identitás – csabai szlovák, pilisi szlovák – erősödött. Az első világháború után, Csehszlovákia megalakulásával a hazai szlovákságnak semmilyen kapcsolata nem volt az anyaországgal, mert Horthy idejében a magyarosításra törekedett az állam, nem volt iskola, anyanyelvű misézés, a neveket magyarosítani kellett.
A magyarországi szlovákság egyik legnagyobb sérelme a parlamenti képviselet hiánya. Az Alkotmányból ugyan nem vezethető le a kisebbségek kötelező országgyűlési képviselete, az 1993-as kisebbségi törvény azonban megteremtette ezt a jogot. Kállai Ernő kisebbségi ombudsman legutóbb december elején hívta fel a mulasztásban lévő Országgyűlés pártjait, hogy világosan mondják ki: akarnak-e kisebbségi képviseletet a Parlamentben. (A környező országok közül Romániában biztosítanak automatikus képviseletet a kisebbségeknek. Tizennyolc plusz tagja van így a parlamentnek, a zsidóktól az olaszokig, romáktól a macedónokig, albánoktól a lipovánokig)
A kisebbségi önkormányzat hetilapja finanszírozási gondokkal küzd, a közszolgálati televízióban heti 25 perces műsoridejük és egy ismétlésük van, a közszolgálati rádióban pedig naponta két óra az adásidő.
A szlovákiai közszolgálati televízió egyik magyar szolgáltató csomagjában sincs benne, a TA3 nevű szlovák hírtévé viszont nálunk is fogható, és a szlovákok lakta területeken nem is kell érte külön fizetni, ha igényli a helyi önkormányzat.
Magyarország ott tesznek ki kétnyelvű helységnévtáblát, ahol kéri a helyi kisebbségi önkormányzat, vagyis nincs számarányhoz kötve, mint Szlovákiában. Ha a két ország között valamilyen feszültség adódik, akkor előfordul, hogy leszerelik vagy spray-vel lefújják.
Ha feszült a viszony, akkor a magyarországi szlovákok nem állnak automatikusan a szlovákok oldalára, inkább a távolságtartás a jellemző. A konkrét ügyekben a szlovák álláspont nem igazán jut el hozzájuk (a TA3-at elég kevesen nézik), az ügyek úgy csapódnak le náluk, hogy például a Malina-ügy vagy a fradisták pozsonyi megverése után többen hívják fel ismeretlenül a hazai szlovák kulturális intézményeket, önkormányzatokat és felelősségre vonják a telefonközpontost, hogy mit csináltok ti a magyarokkal.
A pozsonyi kormányok és a határon túli szlovákok viszonya folyamatosan változott az 1993-as függetlenné válás óta. Vladimír Mečiar a kisebbségi önkormányzatokat a magyar kormány csatlósának tartotta, és inkább a civil szervezeteket támogatta. A civilek felől több támadás is érte akkoriban az önkormányzatot, mondván a magyar állam az önkormányzatoknak adja a pénzt és el akarja lehetetleníteni a civileket.
Mikuláš Dzurinda idején a szlovákiai magyar párt a koalíció tagja volt, és a két kisebbség vezetői között intenzívebbek lettek a kapcsolatok. Az önkormányzati finanszírozás normalizálódott ugyan, a Pozsonyból érkező támogatás azonban jóval kevesebb volt. A kisebbségi szlovákok kérték, hogy Szlovákia hozza létre a határon túli szlovákok hivatalát, ez azonban már csak a Fico-kormány idején állhatott fel.
Az új, nemzetinek nevezett kormány, aminek Mečiar pártja mellett a magyarellenes Ján Slotájé is tagja, a támogatás összegét is megemelte.
A magyarországi szlovákok nem lehetnek szlovák állampolgárok is, erre csak az egykori disszidenseknek van lehetőségük, a legutóbbi választáson ők már szavazhattak is. A magyarhoz hasonló szlovákigazolvány viszont 1997-től létezik, igaz, csak százan váltották ki, mert túlzottan bonyolult és költséges volt, például AIDS-szűrésre is el kellett menni. Sok magyarországi szlováknak nehézségekbe ütközik bizonyítani a nemzetiségét, mivel nálunk nem kellett feltüntetni a hivatalos okmányokban a nemzetiséget, nem úgy, mint Csehszlovákiában.
A szlovákigazolvány nyújtotta kedvezmények sem jelentettek sokat az itt élőknek, mivel ezzel hosszabb ideig tartózkodhattak Szlovákiában, könnyebben vállalhattak munkát vagy tanulhattak az anyaországban. (Romániában és Szerbiában viszont ezrek váltották ki; a vajdaságiak a délszláv háború következményei és a NATO-bombázás elől menekülhettek Szlovákiába, a romániaiak pedig szociális okokból költöztek el otthonról.)
A magyarországi politikusok határon túli nem hivatalos vagy félhivatalos túrázásaihoz hasonló utak nem jellemzik a szlovák politikusokat. Jellemző, hogy a mostani kormánykoalíció politikusai ellenzékiként egyszer sem jöttek meglátogatni kisebbségi sorban élő testvéreiket, de a pilisszántói szlovák nyelvi laboratóriumot a kilencvenes években még maga Ján Slota adta át.
A Vajdaságban 56 ezren vallják magukat szlováknak szemben a magyarországi 17 ezerrel. Az első világháború után Csehszlovákia támogathatta a jugoszláv királyságban és Romániában a kisebbségi szlovákokat, ez is oka lehet annak, hogy Vajdaságban még most is több mint 50 ezren vallják magukat szlováknak. (A Szlovákiával nem is határos Szerbiában azért is él a magyarországinál több szlovák, mert a második világháború után 73 ezer szlovák telepedett át Csehszlovákiába a magyar területekről.)
Míg a vajdasági vagy a romániai szlovákok (18 ezren vannak) a saját kultúrájukat többre becsülték a románnal és szerbbel szemben, addig Magyarországon a szlovákoknak mindig is megvolt a kisebbrendűségi érzésük a magyarral szemben, mondta az önkormányzat vezetője.
Az egykori kisantant államaiban a vallás is az identitás erősítését szolgálta, mivel különbözik a délszláv pravoszlávtól vagy a román ortodoxtól. (A magyarországi szlovákok kétharmada evangélikus, egyharmaduk katolikus.)
Szlovákiában 4,6, a határokon túl 2,1 millió szlovák él. A határon túli szlovákok hivatala szerint a felsoroltakon kívül az Egyesült Államokban 1,2 millióan vallják magukat szlováknak, Csehországban 375 ezren, Kanadában 100 ezren, az Egyesült Királyságban 90 ezren. Jelentősebb szlovák közösség él még Írországban (30 ezer), Ausztriában (25 ezer) és Németországban (20 ezer).
index.hu
