Amikor négy évvel ezelőtt először írtam a menstruációs szegénységről, még magát a kifejezést is sokan idegenkedve fogadták. Volt, aki nem értette, volt, aki nevetségesnek tartotta, mások inkább szemlesütve továbbgörgettek. Mert menstruációról beszélni nálunk még mindig kényelmetlen. Szegénységről beszélni szintén. A kettőről együtt pedig különösen az.
Éppen ezért vagyok büszke arra, hogy a munkahelyem, a Szövetség a Közös Célokért felvállalt egy olyan társadalmi kihívást, amelyről alig, vagy csak nagyon nehezen beszélünk. Négy éve merült fel a Magyar Szövetség női tagjaiban, hogy foglalkozni kellene ezzel a témával. Mi akkor elkezdtük népszerűsíteni az adománygyűjtést, majd kerekasztal-beszélgetést is szerveztünk a menstruációs szegénységről. Azóta a Felvidék.mán önálló címke alatt követjük a témát, az irodáinkban pedig évek óta gyűjtjük az adományokat.
Azóta Besztercebánya megye és Nagyszombat megye középiskoláiban is biztosítanak menstruációs termékeket a diákoknak. Most Bauer Ildikó javaslatára Nyitra megye is pilotprojektet indít a menstruációs szegénység enyhítésére. Ennek szerintem örülni kellene.
Józanul, emberien, társadalmi érettséggel.
Ehhez képest a kommentmezőkben újra megjelent minden, amitől ez a téma nehéz: a gúny, a bagatellizálás, a „bezzeg a fiúk” típusú sértettség, az óvszerrel és borotvával való példálózás, és persze az a reflex, amely minden szegénységi kérdésből azonnal „cigánykérdést” akar csinálni.
Pedig ez nem cigánykérdés.
A menstruáció nem válogat bőrszín, nemzetiség, lakcím, családi háttér vagy iskolatípus szerint. A méltóság sem. A menstruációs termék nem luxuscikk, nem ajándék, nem jutalom és nem politikai hóbort. Alapvető higiéniai eszköz. Olyasmi, amire egy lánynak váratlanul is szüksége lehet az iskolában, ugyanúgy, ahogy szükség van WC-papírra, szappanra vagy kézmosási lehetőségre.
A mi gyűjtésünkben ráadásul nemcsak betétek kerülnek a szeretettáskába. Ahogy a felhívásainkban is szerepel, kerül bele fogkrém, fogkefe, tusfürdő, sampon, női borotva, borotvahab, illatos spray, akár rúzs is. Mert
ez a gyűjtés nem pusztán arról szól, hogy valakinek a legszükségesebbet adjuk oda. Arról is szól, hogy szeretetet közvetítsünk.
A szeretettáska számomra éppen attól több egyszerű higiéniai csomagnál, hogy nemcsak a legszükségesebbet próbálja pótolni. Apró dolgok, kozmetikumok vannak benne, amelyek sokaknak természetesek, másoknak viszont már mérlegelés kérdései.
Amikor adományozok, nem tudom, kihez kerül majd a csomag. Nem ismerem az életét, a gondjait, a történetét. De éppen ez benne a fontos:
látatlanul is úgy adni, hogy közben nem ellenőrzök, nem kérek számon, nem mérek rászorultságot.
Ezért tartom fontosnak azt is, hogy az ügy mögött közösségi és politikai akarat is van. Más az, amikor egyszer gyűjtünk valamit, és más az, amikor egy felvállalt témából megyei program, iskolai hozzáférés és döntéshozói felelősség lesz. A kettő nem zárja ki egymást: az egyik a személyes figyelemről, a másik a rendszerszintű válaszról szól.
És igen, talán naiv vagyok, de soha nem gondoltam arra, hogy ezeket az adományokat olyanok tartják meg maguknak, akiknek nincs rá szükségük. Soha nem jutott eszembe, hogy a témát felvállaló aktivisták hazaviszik a csomagokat, vagy hogy bárki visszaél vele. Talán azért nem, mert magamból indulok ki. Ezért fáj, amikor
a segítség mögött azonnal trükköt, haszonszerzést, politikai számítást vagy érdemtelenséget keresnek. Mintha aki ad, az biztosan hátsó szándékkal adna. Mintha aki kap, az biztosan nem érdemelné meg.
A fiús szülők borotvás példáját egyébként értem. De ettől még a két helyzet nem azonos. A fiúk nem menstruálnak. Egy fiú borotválkozása nem jár azzal, hogy átázik a ruhája, szégyenben marad az iskolában, vagy inkább be sem megy tanításra, mert nincs nála megfelelő eszköz.
Az óvszer kérdése is lehet fontos közegészségügyi téma. Lehet beszélni felvilágosításról, nem kívánt terhességről, nemi úton terjedő betegségekről, fiatalok felelősségéről. Csak ez egy másik téma. Nem érv a menstruációs szegénység ellen.
Attól, hogy sok társadalmi probléma létezik, még nem kell mindegyiket egymás ellen kijátszani.
Aki nem akar menstruációs termékeket, kozmetikumokat adományozni, ne adományozzon. Senki nem kényszeríti rá. De legalább ne alázza azokat, akik hisznek abban, hogy egy szeretettáska nemcsak hiányt pótolhat, hanem figyelmet, méltóságot és örömet is adhat.
Amikor megfogalmazódott bennem ennek az írásnak az ötlete, még azt éreztem:
szégyellje magát mindenki, aki ezen csúfolódik. Most már nem ezt gondolom.
Inkább azt szeretném mondani: legyen büszke mindenki, aki ezt az ügyet támogatta. Aki adományozott. Aki megszervezte, elszállította, szétosztotta. Aki politikai, közéleti vagy intézményi szinten tett érte. Aki kimondta, hogy a menstruációs szegénység létező probléma. Tisztelet annak is, aki nem adományozott, de legalább nem hőbörgött ellene. Mert néha már az is előrelépés, ha valaki nem rombolja le mások jó szándékát.
Soha nincs késő átgondolni egy álláspontot. Soha nincs késő megfontolni, hogy amit elsőre feleslegesnek, nevetségesnek vagy túlzásnak gondoltunk, az másnak nagyon is valós segítség lehet. Soha nincs késő átértékelni egy mondatot, egy kommentet, egy reflexből odavetett gúnyt.
Nem kell mindenkinek ugyanazt az ügyet támogatnia. De talán eljuthatunk oda, hogy nem nevetjük ki azt, aki segít, és nem alázzuk meg azt, akinek segítségre van szüksége.
A szeretettáska nem oldja meg a szegénységet. Nem szünteti meg a nélkülözést, és nem váltja meg a világot. De aki ezen gúnyolódik, annak érdemes lenne elgondolkodnia: vajon tényleg a csomag tartalmával van baja, vagy azzal, hogy valaki más kiszolgáltatottságát is komolyan vesszük, hogy számít a másik méltósága?
Talán tényleg nem magamból kellene kiindulnom. De amíg adományozni tudok, inkább abból indulok ki, hogy más is adni akar, hogy más is érti: egy szeretettáska nemcsak hiányt pótol, hanem figyelmet, méltóságot és örömet is adhat. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül a Felvidéken. Mert minden évben több százan vagyunk.
Szalai Erika/Felvidék.ma
