Mélységesen szomorú, amikor egy újság (szlovák és nemzeti) nem gondolatokkal akar hatni az olvasóra, hanem indulatokat akar kelteni. Amikor a történelmet nem megérteni próbálja, hanem fegyverként használja. Amikor egy néhai közéleti szereplő fényképe már nem emlékezésre szolgál, hanem politikai uszítás illusztrációjává válik.
A Slovenské národné noviny Prizdobená maďarská bieda (Felcicomázott magyar nyomorúság) című írása nem a magyarokról mond el sokat. Sokkal inkább arról a szellemi állapotról, amelyben a szerző és a szerkesztősége ma működik.
Tomáš Kuťka írása ugyanis nem vitázni akar, nem elemez és nem értelmez. Sokkal inkább a magyarokról kialakított előítéleteket kívánja megerősíteni. Kollektív jellemvonásokkal ruházza fel őket, történelmi félelmeket kever aktuálpolitikai sejtetésekkel, majd mindezt úgy állítja be, mintha bátor nemzeti önvédelem volna.
Pedig amit olvasunk, az nem bátorság. Inkább annak a látványos hiánya.
A szerző – akinek még az új magyar miniszterelnök nevét is nehezére esik leírni – vélhetően Magyar Péter június 4-i kijelentésére reagál, miszerint Magyarország olyan ország, amely önmagával határos. Ezt a mondatot lehet túlzónak, szerencsétlennek vagy diplomáciailag kockázatosnak tartani. A kijelentés azonban nem államhatárok átrajzolásáról szólt, hanem arról, hogy a történelmi Magyarország területén ma is jelentős magyar közösségek élnek. Kuťka ebből mégis azonnal megrajzolja a megszokott rémképet: revizionizmus, irredentizmus, autonómia, elszakadás, titkos magyarosítás.
Mintha egy régi propagandagépet indítottak volna újra, amely minden kérdésre ugyanazt a választ adja: magyar veszély.
A cikk egyik legvisszataszítóbb eleme éppen az, hogy nem politikai állításokat vitat, hanem egész közösségeket minősít. A magyarokat felfuvalkodottnak, nagyzolónak és agresszívnak láttatja, miközben a szlovákokat békés, engedékeny, galamblelkű népként írja le. Ez nem történelmi elemzés, hanem nemzetkarakterológiai kabaré. Aki 2026-ban még mindig kollektív nemzeti tulajdonságokkal, „néplélekkel” és DNS-sel próbál politikai folyamatokat magyarázni, az nem a történelem mélyére ás, hanem a múlt század legsötétebb reflexeit porolja le.
Különösen kínos a DNS-kutatásra való hivatkozás.
A szerző nem emlékszik pontosan, ki végezte a kutatást, hány embert vizsgáltak, milyen módszerrel és milyen eredményekkel, de arra igen, hogy a következtetés „sokkoló” volt.
Ez nagyjából az a tudományos szint, amikor valaki hallott valamit valahol, majd ebből nemzetpolitikai tanulságot farag. A modern genetika nem ismer „szlovák DNS-t” vagy „magyar DNS-t” abban az értelemben, ahogy ezt a szerző sejteti. A Kárpát-medence népessége évszázadokon át keveredett. Ebből nem az következik, hogy egyik nemzet „valójában” a másik, hanem az, hogy a DNS-ből politikai igazságot főzni legfeljebb a szerző tudományos tájékozatlanságáról árulkodik.
Ugyanez a helyzet a kisebbségi nyelvhasználattal, az iskolákkal, a kétnyelvű táblákkal vagy a magyar kulturális támogatásokkal. Ezekről lehet vitázni. Lehet őket szabályozni, ellenőrizni és politikailag értékelni. De:
aki minden magyar rendezvény mögött titkos térképszerkesztést, minden kétnyelvű felirat mögött elszakadási szándékot, minden iskolai ügy mögött magyarosítási tervet lát, az már nem a valóságot figyeli, hanem a saját félelmeit vetíti ki.
És akkor ott van a kép
A cikk nyitóképe Csáky Pált és néhai Duray Miklóst ábrázolja. Csáky Pál visszavonult politikus, ma közéleti író. Duray Miklós pedig a felvidéki magyar közélet meghatározó alakja volt, a Szövetség a Közös Célokért alapítója és élete végéig tiszteletbeli elnöke, aki már évek óta nincs közöttünk.
A szöveg sem Duray Miklóst, sem Csáky Pált nem idézi, nem elemzi, és nem kapcsolja őket a cikkben tárgyalt aktuálpolitikai eseményekhez. Mégis az ő fényképükkel vezeti fel az írást. Az ilyen képhasználat nem tájékoztat, hanem asszociációt kelt: a szerző a két ismert felvidéki magyar közéleti szereplő tekintélyét – vagy éppen megosztó megítélését – használja fel arra, hogy a cikk politikai üzenetét érzelmileg megerősítse.
Ez nem illusztráció, hanem olcsó vizuális manipuláció.
Az olvasóban azt a benyomást kívánja kelteni, hogy Duray Miklós és Csáky Pál valamiképpen részei annak a fenyegető politikai narratívának, amelyet a szerző felépít. Erre azonban sem a kép, sem a cikk tartalma nem szolgáltat alapot.
Duray Miklós ráadásul már nem tud visszaszólni. Nem tudja megvédeni magát. Nem tudja elmondani, mit gondolna erről a szövegről. Egy halott közéleti szereplő arcát használni egy mai politikai indulatkeltő írás érzelmi alátámasztására nem bátor publicisztika. Hanem ízléstelen szerkesztői döntés.
Ez nem a magyar közösséget minősíti és nem is a szlovák társadalmat. Hanem azt az újságírói mércét, amelyet a szerző és szerkesztői maguk elé állítottak.
Ha van ebben a történetben felcicomázott nyomorúság, az nem egy nemzeté, hanem annak az újságírásnak a nyomorúsága, amely lemondott az érvekről, és beérte az indulatokkal.
A szlovák–magyar együttélés története elég nehéz örökséget hordoz ahhoz, hogy ne legyen szüksége újabb mesterségesen gyártott ellenségképekre. A sajtó feladata nem ezek fenntartása, hanem a tisztességes vita feltételeinek megteremtése lenne.
Szalai Erika/Felvidék.ma
