A kertészkedők már lassan befejezik a kinti munkálatokat, a föld is készül a téli pihenésre, hogy aztán kora tavasszal ismét folytatódjon a munka. Ilyenkor készítik ugyanis elő a talajt a magvetésre.
Felszántják vagy megkapálják a hótól lassan megszikkadt földet, majd a jó termés érdekében még tápanyaggal is gazdagítják azt. Miután kijelölik a vetemény helyét, jöhet a magvetés. Természetesen mindenki a legjobb termést szeretné kihozni a kis magokból. De így van-e mindig? Hiszen ha a magvető nem vigyáz eléggé, akkor túl sűrűre vagy akár túl ritkára is sikeredhet a vetése. De az is előfordulhat, hogy szikes talajra, útszélre is eshet a mag. Pár hét elteltével a vetés után pedig a gazda érdeklődéssel figyelgeti, mit is eredményezett a magvetése. Kikel-e az elvetett mag? Nem vetette-e a magokat túl mélyre, esetleg túl sekélyre? Jó volt-e az elvetett mag? Aztán azon is elgondolkodik, hogy amelyik mag ki is kel a földből, azok közül mindegyik hoz-e termést. Ha nem, akkor miért nem. Ha pedig igen, akkor milyen termés is lett belőle. Jó vagy rossz? Megtett-e mindent annak érdekében, hogy a jó termés biztosítva legyen?
A magvető példázata Jézus egyik legismertebb példája, amely elsősorban is nem a magvetőknek szeretne tanácsodni adni, hanem éppen az emberi szívről, annak állapotáról, Isten Igéjének befogadó készségéről ismerteti meg az embert. Izsmán Jónás ipolysági lelkipásztor a magvető példázatáról szóló üzenetét olvashatjuk az alábbiakban.
Mk 4,26-29
Jézus ezt is mondta: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.”
Krisztusban szeretett Testvéreim! Hadd kérdezzem meg Önöket, vajon elégedettek-e a templomba járók számával? Vajon lehetnének többen is? Esetleg a lelkész úr jobban megmondhatná a nem járóknak a nagy ünnepeken, amikor eljönnek? Vagy keményebb prédikációk kellenének?
Igénk azt mondja: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe.” Engedjék meg, hogy egy kicsit átfogalmazzam az Igét. Vagyis Isten országában lévők, nem csak úgy, a semmiből, a nagy nihilből keletkeznek, hanem van előzménye. Annak is van előzménye, hogy hányan vannak a gyülekezetben. „az ember elvetette a magot a földben”. Elvetetted-e a drága ige-magvakat embertársaid szívébe? Az ige nem azt írja, hogy a lelkész felment a szószékre prédikálni. Azt írja: „az ember”. Ez pedig Te is lehetsz kedves Testvérem. Gyakorlod-e ezt? Viszed-e az örömhírt? Elmondtad már a szomszédodnak? Tudja a családod, hogy mit tett értük Jézus?
Az ige nem azt mondja, hogy változtasd meg a másik embert, csak azt mondja: vesd a magot. Ez a te feladatod. A többi a mi Urunké.
Mondhatod Te akármilyen szépen az igét, fejből tudhatod a Bibliát, szavadra tenger nyílhat ketté, de ha Isten nem adja megelevenítő Lelkét, nem lesz ébredés, nem lesz megtérés. És lehet, hogy szavad akadozik, mondataid kuszák , nem tudod jól megfogalmazni sem amit mondani akarsz, és íme új élet születik, jön az ember a templomba, előkerül a régi Biblia, mert a Lélek elkezdte benne a nagy munkát. Ezt fogalmazza meg Dsida Jenő is az ő versében amelynek címe:
EGYSZERŰ VERS A KEGYELEMRŐL
Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.
Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.
Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, –
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant,
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.
…S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, –
az Úr áll mögöttem.
Azt mondja az Ige: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az aratás.”
Sajnos az ige másik felét sem tartjuk be nagyon sokszor. A mai bizonyságtévő amint elmondta a bizonyságtételét, rögtön várja, hogy az ember megtérjen. Isten kegyelme az, ha minden bizonyságtételünknél megtér valaki, de ez általában nem így van. Isten mindenkiben, mindenki által munkálkodik, de nem varázsló amint mi képzeljük, hogy bizonyságtételünkre kinyújtja pálcáját és az egész gyülekezet megtér. A mi feladatunk vetni a magot, vagyis hirdetni az igét és aztán várni. Imádkozni azért, hogy Isten vigye benne véghez a jó munkát.
Mit csinálunk mi? Maradva a vetés példázatánál, ma elvetjük a magot és holnap reggel kimegyünk a földre, és elkezdjük a kezünkkel turkálni a földet, hogy hol van már a hajtás? Sokszor így öljük ki a hit apró csíráját embertársainkból. Türelmetlenségünkben elmondjuk neki, hogy a hívő embernek hogyan kell viselkednie, és ha nem úgy cselekszik akkor megbotránkozunk és hitetlennek mondjuk. Pedig csak nem hagytuk, hogy az Ige kinyíljon benne, és rákényszerítettük arra, amit nem tud megcselekedni: Jézus nélkül jézusivá lenni.
Erről szól a következő történet is:
Mindent elkövettem, hogy lerázzam régi bűneimet, s rossz szokásaimat és nem sikerült. Az öreg ember egy zsendülő almafát mutatott nekem: Menj oda fiam és jól rázd meg. És én jól megráztam az almafácskát. Akkor ezt kérdezte tőlem az öregember: Leráztál csak egy levelet is róla? Vagy almát? Hogyan rázhattam volna le bármit is feleltem, hiszen tavasz van. Frissek a levelei, és gyümölcse sincs még. Így igaz fiam. Mindennek rendelt ideje van. Eljön az idő, amikor magától jó gyümölcs érik rajta, és a régi leveleit elhullajtja. Az a jó, ami belülről indulva, magától történik.
Sokáig nagy csöndben ültünk az öreg ember, és én. S akkor ezt mondtam: Ezt is értem, de mit tegyek én? Azt, amit János tett. A keresztelő. Amikor találkozott Jézussal és így szólott: „Annak növekednie kell nekem pedig kisebbednem.” És akkor nagy jajdulással jajdultam fel. Hiszen ez az ami sohasem sikerül! Kisebbednem, hogy ő növekedjék! Ismét nem figyelsz a rendre fiam. Nem így mondta János. Mert az a rend, hogy előbb a növekedés s azután a kisebbedés. Először hagyd, hogy Ő munkálkodjon benned, s ahogy növekedik benned Jézus lénye, úgy hullatod el bűneidet és érlel életed jó gyümölcsöket. Nos újra kell kezdenünk a tanítványságunkat, de Jézusra irányítva lényünk keresőjét, és jól vigyázzunk a sorrendre is, mert nem azért jön fel a nap hajnalonként, nem azért ragyog fel a világosság, mert lassan eltűnik a sötétség. Hanem azért tűnik el a sötétség, mert felragyog a világosság. Amilyen mértékben árad szét bennünk Jézus lénye, élete és Igéje, olyan mértékben tűnnek el régi bűneink, és terem életünk újat és jót. Ámen
Felvidék Ma, sk
