Lecsengeni látszik a a szlovák parlament által nemrégiben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény sajtóvisszhangja.
Egyes nyilatkozók szerint némi előrelépés történt a kisebbségi nyelvhasználatot illetően, mások szerint rossz kisebbségi nyelvhasználati törvény született. Mondhatnám, ez csupán csak nézőpont kérdése, avagy kinek a pap, kinek a papné…
Teljes mértékben érthető, hogy a Most-Híd vegyes párt parlamenti képviselői védelmükbe vették a törvényt, és természetesen nem szívesen olvastak, hallottak olyan nyilatkozatokat, amelyek rámutattak a szóban forgó törvény gyenge pontjaira. Mi több, egyik parlamenti képviselőjük őszinte megdöbbenésének adott nyilvánosan is hangot, hogy az MKP elnöke szerint rossz kisebbségi nyelvhasználati törvényt hozott a parlament. És a legjobb védekezés a támadás jelszó jegyében feltette a kérdést, hogy annak idején a második legerősebb kormánypárt állmtitkáraként ő vagy elnökelődje, Csáky Pál miniszterelnök-helyettesként mit tett azért, hogy jobb legyen ez a törvény? Tömören meg is válaszolta mondván, semmit. Ilyen magabiztos kijelentésre mondják pestiesen, hogy ez nem semmi!
2011. május 27-én egész oldalas interjút olvashattunk Bugár Bélával, a Most-Híd elnökével. „Elégedett a megszavazott törvénnyel?“ – ezzel az újságírói kérdéssel indul a beszélgetés. „ Ha így teszi fel a kérdést, azt mondom: jóval többet szerettünk volna elérni.“ – hangzik a válasz első mondata. Álljunk meg itt egy pillanatra, hogy visszakérdezhessek: : Gondolom, anno az MKP, a második legerősebb kormánypártként is jóval többet szeretett volna elérni a kisebbségi nyelvhasználati törvényt illetően? De miként most, akkor is voltak fékezői, ellenlábasai egy jobb nyelvhasználati törvény elfogadásának. A szóban forgó interjú utolsó előtti kérdésének lényege, hogy többet lehet-e elérni ebben a kormánykoalícióban, mint a második Dzurinda-kabinet idején? Válaszában a Most-Híd párt elnöke egyebek mellett kifejti, bár a négyes koalíció legkisebb frakciója a Híd, mégis többet tudtak elérni, mint a Dzurinda-kormány idején, amikor az MKP a második legerősebb párt volt. „Talán azért is, mert más a retorikánk, talán azért, mert próbálunk a szlovák kollégák fejével is gondolkodni, s talán azért is, mert sokkal többet tárgyalunk, és kevesebbet beszélünk mellé.“ – zárja válaszát Bugár Béla. Az a Bugár Béla, aki az említett időszakban a második legerősebb kormánypárt elnöke volt. Megint csak visszakérdezek: Akkor miért nem próbált/ak/ a szlovák kollégák fejével gondolkodni?!
Berényi József, az MKP elnöke hét pontban foglalta össze az MKP szempontjából a törvény leginkább kifogásolható rendelkezéseit. Egy biztos, bárhogy csűrjük-csavarjuk is, a szlovákiai magyarság körében nem talált egyöntetű fogadtatásra a módosított kisebbségi nyelvhasználati törvény. Ha a tavalyi parlamenti választásokon a Most-Híd helyett történetesen az MKP jutott volna be a parlamentbe, és mondjuk olyan arányban, mint amilyen arányban bekerült a vegyes párt, megkockáztatom, hogy kormánypártként az MKP is kibokszolt volna ilyen, vagy még ennél jobb kisebbségi nyelvhasználati törvényt. Arról meg ne is beszéljünk, milyen kisebbségi nyelvtörvényt fogadtathatott volna el, ha 2009-ben nem áll be törés a pártban, hadd ne mondjam, kinek vagy kiknek köszönhetően.
Abban viszont minden nyilatkozó egyetért, hogy minden törvény annyit ér, amennyi megvalósul belőle a gyakorlatban.
Itt és ezzel akár be is fejezhetném röpke eszmefuttatásomat, ha nem olvastam volna az általam fentebb jelzett képviselő úrnak azt a burkolt célzatú fejtegetését, hogy amikor a tavalyi önkormányzati választások előtt elment hozzá négy komáromi polgár, és a magyarság nevében, nagy mellveregetések közepette igyekeztek meggyőzni őt a „jó“ ügy érdekében, kiderült, hogy ezek – a szerző szóhasználatával élve – „legjobb magyarok“ a személyi igazolványukban a mai napig szlovákul írják a nevüket – talán a biztonság kedvéért. Gondolom, arra célzott, hogy ezek a „legjobb magyarok“ egyúttal MKP-tagok is, és lám, félnek magyarul használni a nevüket. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, ismerek nagyon sok tisztességes és becsületes felvidéki magyar embert, akinek kiváló emberi értékeiből mit sem von le az, hogy nevét, minden érdek nélkül, szlovákul írja a személyi igazolványában. Lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert sohasem voltak MKP-s parlamenti képviselőjelöltek, mert mint tudjuk, annak idején az MKP vezetése a listára való felkerülés egyik feltételeként határozta meg a jelölt nevének „magyarosítását“. Kíváncsi lennék, hogy a ma magyar nevükkel hencegők közül, ha történetesen nem lettek volna képviselőjelöltek,vajon hányan íratták volna át szlovák utónevüket magyarra? Amire, ismét csak mellesleg jegyzem meg, már a rendszerváltás előtt, az ún. átkosban is lehetőségük nyílott volna. Mégpedig egy 1950-ben elfogadott kormányrendelet értelmében az akkori Csehszlovákiában 42 női és férfi keresztnevet lehetett magyarul anyakönyveztetni. Például, hogy csak a saját nevemet említsem, a Júliust Gyulaként. És én felnőttként, amikor tudomást szereztem róla, erre a kormányrendeletre hivatkozva kértem az illetékes anykönyvi hivatalban utónevem megváltoztatását. Ha jól emlékszem, 10 perc alatt elkészült az új anyakönyvi kivonatom, amelynek Meno rovatában már Gyula szerepelt. És névváltozatásom miatt nem ért hátrányos megkülönböztetés a régi rendszerben, igaz, az újban sem származott belőle előnyöm. De nem is ezért tettem, hiszen akkor még csak sejteni sem lehetett, hogy lesz majd egyszer egy bársonyos forradalom… Csak úgy, minden rosszallás nélkül megkérdezném, például a szóban forgó képviselő urat, ha nem, akkor miért nem magyarosított még a rendszerváltás előtt? Talán a biztonság kedvéért?…
És még valamit, hogy árnyaltabb legyen a kép. Nem egy olyan embert ismerek, aki magyarul írja a nevét, és a gyermekei szlovák iskolába jártak. És fordítva. Szlovákul írja a nevét, de a gyermekei magyar iskolába jártak. Hát igen, erre /is/ mondják, hogy a látszat néha csal…
Felvidék.ma, Bodzsár Gyula
