Még egy magamfajta, a politika-közélet történéseinek mocsarában naponta megmártózó tollforgatónak is nehéz megfelelő (de legalábbis szalonképes) szavakat találnia az olyan töménységű aljasságra és ganajságra, ami alig tizenhárom percnyi mérgesgázbugyogás formájában a magyar Országházban tegnap felszínre tört.
Mégpedig – s innen az érintettség, minek okán e rövid írás megszületett – nem más, mint a felvidéki kitelepítettek emléknapjával kapcsolatos határozati javaslat ügye kapcsán.
Nem tudom, mennyire ismerős a tisztelt felvidéki olvasó számára Varju László képviselő neve. Senki ne vegye magára, ha nem mond semmit e név, végtére is nem vagyunk biológiai rendszertani lexikonok, hogy az újszárnyúak alosztályágának valamennyi rendjét kívülről fújjuk – közülük épp elég ismerni a csótányokat is.
Nos, anélkül, hogy ezeket a kedvesnek éppen nem nevezhető ízeltlábúakat sértegetném, Varju Lászlóról legyen elég annyi, hogy annak a Demokratikus Koalíció nevezetű formációnak a képviselője (a parlamentben függetlenként), amelynek vezetője „k..vaország” egykori miniszterelnöke, Gyurcsány Ferenc.
Nos, a felvidéki kitelepítettek emléknapjáról szóló határozati javaslat (teljes szövege a cikk alján olvasható) ismét felszínre hozta belőle az emberi természet minden értelemben legsötétebb oldalát.
Szűk negyedórás tajtékozása felvezetéseképpen, mintegy „bizonyítandó”, hogy érintettsége okán ő a legilletékesebb e témába belerondítani, előadta, hogy bizony ő is üldözöttek leszármazottja. A következőképpen fogalmazta ezt meg (szó szerinti idézet következik): „Mondom ezt mint olyan család unokája, ahol a nagyszülők és a szülők is az önök által egyébként érthető és okkal igenis…ööö…méltányosan és megemlékezni kívánó szülők közé tartoznak”.
Sokminden nem derül ki e sorokból, így az sem, hogy mennyi szíverősítőt gurított le a torkán a szólásra emelkedése előtt.
Mondandójának „lényege” mindenesetre az, hogy a történelmi kérdésekben való állásfoglalás nem az Országgyűlés feladata. Vagyis, mindez a magyarországi nemzetáruló balliberális kódrendszerből lefordítva azt jelenti, nem a nemzeti oldal képviselőinek a dolga. A Varjuban dolgozó etil mindezt óvatlanul ki is nyilvánítja: „semmiképpen sem az államé, pláne nem az önöké”. No lám, csak nem fér meg az a szög ott a zsákban…
A java azonban természetesen még csak most következik. A létező legocsmányabb megnyilvánulásnak tartom, ha valaki a nemzeti tragédiákat, szenvedéseket „versenyezteti” egymással, az egyik áldozat könnyébe fojtva bele a másikat. Ilyesmire csak a legelvadultabb állatok képesek, akik számára minden ilyen tragédia csak egy eszköz pitiáner politikai céljaik megvalósításához. A meghurcolt felvidéki magyar közösségről ez tehát a véleménye ezzel összefüggésben: „Áldozatok lettek, még ha az ő áldozatuk nem is hasonlítható, egy lapon nem emlegethető a háborúnak és a háborúval egyidejűleg történt népirtás áldozataival. A táborokba hurcolt, ott üzemszerűen meggyilkolt orosz, ukrán, lengyel, zsidó és újvidéki vérengzéseknek, meggyilkolt szerbek s mások szenvedéseivel, akik nem csak egyszerűen lakóhelyüket, környezetüket, vagyonukat vesztették el, hanem az életüket is elveszítették. A kitelepítettek új életet kezdhettek, új egzisztenciát teremthettek, legtöbbször tisztességes munkával teremtettek is maguknak, míg a háborús őrület és a népirtás áldozatai számára mindennek vége volt”.
Meghurcolt felmenőink – köztük a legyilkolt dobsinai magyarok és többi szomorú sorsú honfitársaink – emlékét piszkítanánk be, ha e gyűlöletbeszédre érdemben reagálnánk – ha egyáltalán lehet erre érdemben reagálni.
Varju képviselő következtetése mindenesetre világos: mi, magyarok tettesek voltunk és azok is vagyunk ma is. „Tettesek a népirtásban, háborúban, a Szovjetunió megtámadásában, ukrán és orosz területek megszállásában, a polgári lakosság elleni hadjáratban. Tettes volt a magyar állam Csehszlovákia és Jugoszlávia feldarabolásában”.
Mit is mondhatnék minderre? Talán még maga Edvard Beneš is zavarba jött volna e vádbeszéd hallatán, pedig a gazemberségért neki sem kellett a szomszédba mennie.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miben állhat vajon a bennünket körülvevő „trianoni” nemzetek sikere? Nos talán abban, hogy – bár a politikai paletta mindenütt kellően tagolt és színes, mégsem ülnek soraikban, a legfőbb döntéshozó szerveikben olyan minősített hazaárulók, mint a mi Varjúnk. Sőt, ilyen Varjúk ott talán még a karón sem ülhetnek…
E képviselői öklendezésre természetesen születtek reakciók, de ezeket nézve az volt az érzésem, hogy még ők sem ocsúdtak fel igazán megdöbbenésükből. Szávay István, a Jobbik parlamenti képviselője mindenesetre rendkívül visszafogottan reagált, amikor ezt válaszolta Varjunak: „Magyar ember ilyen gusztustalan, szemét módon a saját hazájáról, a népéről és a történelméről nem tud beszélni. Ez, amit ön itt előadott, a hazaárulás minősített esete, szégyellje magát!”
A határozati javaslat beterjesztője, Molnár Attila fideszes képviselő, Komárom polgármestere pedig mindössze annyit fűzött hozzá, hogy „ha képviselőtársam otthon mondta volna el ezeket a gondolatokat, akkor nem úszta volna meg annyival, mint amennyivel itt a parlamentben…”
Nos valóban. Ezer szerencséje Varjúnak, hogy – ellentétben a honi és európai elvbarátai által fröcsögött hazugságokkal – Magyarországon igen kiterjedt, mondhatni korlátlan véleménynyilvánítási szabadság van, azonkívül az itt élő nép végtelenül jámbor és békés természetű.
Máskülönben láttunk volna karón Varjút…
Az Országgyűlés határozata a Felvidékről kitelepítettek emléknapjáról itt olvasható.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
