Most helyes, ha szolidaritást vállalunk a pedagógusokkal. Megérdemlik.
Sok kritika érte-éri őket, sokszor jogosan. Néha úgy tűnik, némelyikük megfáradt, kiégett, talán olyanok is akadnak, akik nem képesek újítani, megfogni a gyerekek lelkét. A magyar tanítókat többször az a vád is éri – gyakran szintén nem alaptalanul -, hogy nem nyitottak eléggé, nem vesznek részt a közösségi társadalmi-kulturális életben. Tőlük még mindig azt várja a polgár, hogy fáklyák legyenek: a kultúra, a tudás, a közösségi munka fáklyahordozói.
Ők pedig – jól, kevésbé jól – teszik a dolgukat. Panaszkodnak is néhanap. Megváltozott a világ, sokkal nehezebb boldogulni a gyerekekkel, mondják. Tényleg fárasztónak érzik a nem könnyű nevelést-tanítást, tényleg úgy érzik, hogy a társadalom nem becsüli meg őket, munkájukat eléggé. Azt is joggal nehezményezik, hogy sokszor nagyon egyedül maradnak: a szülők gyakran passzívak, sőt, esetenként ellenük is fordulnak. Nem könnyű ilyen ellenszélben jó eredményeket elérni.
Egyetemi tanárok csendben, négyszemközt azt is elmondják: kevés a pedagógusjelöltek között az, aki valódi hivatásból választotta ezt a pályát. Többen be is vallják: jobb híján mentek pedagógiára. Kemény világunk odaszorította őket.
Szlovákiai magyar vonatkozásban még egy specifikuma van ennek a kérdésnek: programozottan pályaelhagyókat képezünk. Kevesebb az osztály az iskolákban, kevesebb a gyerek, de Komáromban és Nyitrán menetelnek az évtizedekkel ezelőtt megálmodott pályákon. Ráadásul nem is lenne okos tiltakozni ez ellen, ez még mindig a kisebbik rossz. A komáromi egyetem létrehozatala után sem tudtuk elérni magyar közösségünkben az egyetemet végzett polgárok országos arányát. Legalább egymás közt mondjuk ki: olyan világban élünk, ahol a most végzettek életük folyamán négy-ötször is rákényszerülhetnek pályakorrekcióra. Még az is jobb helyzet, ha tanári diplomával valaki később más pályán próbálkozik, mintha nem is jutna el az egyetemi fokozatig, s elkallódna valahol, alap- vagy középiskolás szinten. Egyetemi diplomával könnyebben tudják átképezni is magukat, ha úgy hozza a sors.
Ez persze csak egy zárójeles megjegyzés volt, mint ama anyuka mentegetőzése is, aki azt próbálta elmagyarázni, azért adta szlovák iskolába a gyerekét, mert a szlovák óvónéni minden nap kikísérte a kicsiket az autóbuszhoz, míg a magyar sietett haza. Nem kell persze készpénznek venni az ilyen magyarázkodások mindegyikét, lehet, hogy nem tiszta lelkiismeretét próbálta csak az anyuka ilyen kajla mesével elaltatni. Azokra a valóban megtörtént eseményekre sem igazán hasznos ma hivatkozni, amelyek szerint a hetvenes években egyik városunk magyar iskolájának igazgatónője küldte át programszerűen a szülőket a szlovák iskolába beíratkozáskor, mondván, a magyar iskolát úgyis le fogják építeni. Vagy arra az igazgató elvtársra, aki magyar iskola vezetőjeként a saját ikreinek nyitott először szlovák osztályt alapiskolájában.
Kontraszelekció és kiszolgáltatottság is sújtotta-sújtja ezt a társadalmi csoportot – de mégsem ez a meghatározó. Azok a most is el-elhangzó kajla mondatok sem mérvadóak, amelyek azt mondják, támogatjuk kolégáink sztrájkját, de mi magunk különböző okok miatt nem csatlakozunk a sztrájkhoz. Még úgysem, hogy mondjuk az adott iskolában fehér vagy kék szalag viselésével nyilvánítanánk ki a véleményünket. A kollégák csak vigyék a bőrüket a vásárra, s ha kiharcolják a magasabb szintű megbecsülést, azt mi is elfogadjuk, de érte nem vagyunk hajlandóak semmit sem tenni. Ez lenne egy vonzó, 21. századi nevelési példa?
Mindezek persze megtörténtek, a hasonló felemásságok itt élnek velünk. De ma hisszük, hinnünk kell, hogy a pályán maradók között nem ez van túlsúlyban. Hanem az a gondolat, amelyet a galántai tanévnyitón fogalmaztak meg nagyon szépen: erre a pályára ne az jöjjön, aki sok pénzt akar keresni – mert itt az nincs. Ide az jöjjön, aki alkotni akar: csiszolatlan lélek-gyémántból tudás-katedrálist, egyéniségeket.
Igen, ma előttük hajtunk fejet: ma a hivatásukat meggyőződésből gyakorlók előtt tisztelgünk. A nagybetűs PEDAGÓGUS előtt. Aki ma joggal tart tükröt a társadalom elé.
Ma ugyanis ez a felemás módon kezelt szociális csoport felemelte a fejét. Megmutatja, hogy képes megmozdulni, képes tenni valamit a pedagógusi hivatás magasabb szintű társadalmi elfogadottsága érdekében.
Méltóak a szolidaritásunkra.
S ha csak pár centit is sikerül a mai megmozdulás eredményeként lefaragni a fent jelzett visszásságokból, már mindannyian nyertünk.
Mi mindnyájan picivel jobb pedagógosokat kapunk, akik a mai nap után bizonyára öntudatosabbak is lesznek, s talán azt is tudatosítják újra, ismét és ismét sokat kell adniuk önmagukból azért, hogy a rájuk bízott jövő értékesebb legyen. Így érdemesebbekké válna arra, hogy tisztelettel felnézzünk rájuk. Megmutatták, hogy van bennük tartás.
S a mai nap után, vállalásuk és tettük után – mindannyiunk támogatásával – egy fokkal indokoltabban igénylik a magasabb fokú erkölcsi-anyagi megbecsülést is.
Csáky Pál
{iarelatednews articleid=”36698,36689″}
