Március 15-én a Pest-Budán történt forradalmi eseményekről emlékeztünk meg szerte a Kárpát-medencében. Hadtörténészként az a véleményem, ilyenkor nem csupán Petőfiről és a márciusi ifjakról, hanem mindenkiről illendő megemlékeznünk, akik 1848/1849-ben Kossuth honvédségében szolgálták a magyar ügyet.
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regénye a magyar romantikus irodalom gyöngyszeme, amely megidézi a nagy idők történéseit. Kevésbé ismert, hogy van egy másik családregény, amely szintén három fiú és 1848/1849 emlékét hirdeti. A beckói vár és Stibor vajda históriáját sokan ismerik, azonban arról már kevesebben tudnak, hogy Beckó későbbi urai, a Mednyánszkyak 1848-ban tudták, hová kell állniuk, „amikor a Haza parancsolt.” A három Mednyánszky fivér a honvédseregben harcolt és sorsuk akár a ’48-as nemzedék korlenyomata is lehetne: a legidősebb fiú vértanúhalált szenvedett, a legkisebb az emigrációba hajszolt, talajt vesztettek, kilátástalan létből menekülve önkezével vetett véget szenvedéseinek, míg a középső fiú volt az, aki évtizedekkel élte túl az 1849 utáni megtorlást és ápolta mártír testvéreinek emlékét. „Mint oldott kéve”, ez a történelmi regény címe, amelyet 1931-ben írt Sárközy György. Március idusán érdemes hát felidéznünk a három Mednyánszky fivér életútját, s fontosb tetteit.
Báró Mednyánszky József, aki huszártisztként megjárta a napóleoni háborúkat, a franciaországi Colmarból hozott haza feleséget Richert De Vhir Eleonora személyében. A család ősi fészkében, a Trencsén vármegyei Beckón született meg három fiuk: László 1819. június 26-án, Ede 1823. február 20-án és Sándor Cézár 1824. július 9-én. Igaz, a Mednyánszky família ősi nemesi család volt, ám birtokaik jövedelme elenyésző volt, ezért a további boldogulás és gyarapodás reményében a három fiú – akár a Jókai által írott Kőszívű ember fiai című regényében – kénytelen volt a Habsburg-dinasztiát szolgálni a hadseregben, az államapparátusban és a katolikus egyházban.
A legidősebb fiú, László Magyaróvárott folytatott gazdasági tanulmányokat, ezután az olmützi katonaiskola növendéke volt. Innen egyenes út vezetett a Magyar Nemesi Testőrséghez, ahol szoros barátságot kötött Görgey Artúrral. A későbbi szabadságharc legendás fővezérével két évig lakott egy szobában. Szolgálati idejének letelte után, 1843-ban kilépett a császári hadseregből és leköszönt hadnagyi rangjáról. Feleségül vette gróf Mailáth Máriát, s neje Bars vármegyei birtokán telepedtek le. Mednyánszky László Bars vármegye követeként volt az 1847/1848. évi utolsó rendi országgyűlés tagja és 1848 elejére elismert személyiségévé vált a hazai politikai életnek.
A legkisebb Mednyánszky fiú, Cézár, miután elvégezte teológiai tanulmányait, 1847. július 20-án szentelték pappá. Kezdetben 
Dévényben, majd Zohorban volt plébános. Az utolsó rendi országgyűlésen előbb a konzervatív – azután a franciaországi forradalmi események hatására -, később pedig a liberális eszméket vallotta magáénak.
1848 mindhárom Mednyánszky fiút a magyar oldalon találta. László önként jelentkezett a honvédseregbe és 1848. július 7-én kapta meg főhadnagyi kinevezését az 5. honvédzászlóaljhoz, ahol együtt szolgált régi barátjával, Görgei Artúrral. A győri zászlóalj augusztus elejétől már a Délvidéken harcolt, ahol Mednyánszky százados könnyebben meg is sebesült. A bécsi udvar és a magyar országgyűlés nyílt szakítása után, szeptember 27-én nevezték ki századosnak a debreceni 28. honvédzászlóaljhoz. Ezen beosztását nem vette át, mivel október 16-án megkapta őrnagyi előléptetését és Kossuth utasítására elvonult a Vág vonalát védő, stratégiai fontosságú Lipótvárba. Valószínűsíthetően még Görgei hívta fel Kossuth figyelmét a képzett hadmérnökre, s persze Kossuthnak megbízható tiszt kellett Lipótvárra, így nevezték ki Mednyánszky őrnagyot az ottani erődítési igazgatónak.
Mednyánszky László már a lipótvári erőd védelmét szervezte, a várat körülzáró Balthazar Simunich tábornok császári csapataival szemben, amikor Cézár öccse híveivel együtt gyűjtést szervezett a sebesült honvédeknek, végül 1849 januárjának első napjaiban csatlakozott Görgei hadtestéhez.
Mednyánszky őrnagy több alkalommal megakadályozta, hogy a lipótvári őrség kapituláljon, végül mégis Ordódy Kálmán őrnagy várparancsnok álláspontja győzedelmeskedett. Mivel az 1849. február 2-án tartott haditanácson ismertté vált, hogy Görgei serege nem menti fel a védőket, a tisztikar a vár feladása mellett döntött, két ember kivételével. Mednyánszky őrnagy és Gödrösy (eredetileg: Gruber) Fülöp tüzér százados nemmel szavaztak, melyért később életükkel fizettek. A kapitulációt követően letartóztatták és a hadbírósági tárgyaláson Ordódy őrnagy is ellene vallott, mivel állította, hogy Mednyánszky és társai terrorja miatt nem adta fel a várat. Mednyánszky őrnagyot és Gödrösy századost Pozsonyban 1849. április 22-én kötél általi halálra ítélték, ám az ítéletet nem erősítették meg.
Eközben a Feldunai hadtest katolikus tábori lelkésze, Mednyánszky Cézár páratlan haditettel hívta magára a figyelmet, amely legalább annyira híressé tette, mint „Magyarország első katonáját”, a „bátrak bátrát”, Földváry Károly ezredest, aki a tápióbicskei és váci ütközet hőse volt. A kápolnai csata második napján, 1849. február 27-én, a Tarna-vonal mentén tovább folytatódott a küzdelem a császári és a magyar főerők között Kál és Kápolna térségében. Henryk Dembinski tábornok a Luigi Venturini őrnagy vezette 16. Zanini-sorgyalogezred Velence környékéről származó olasz katonákból álló zászlóalját a kápolnai híd visszafoglalására küldte. Ekkor csatlakozott hozzájuk Mednyánszky Cézár, a VII. hadtest római katolikus törzslelkésze, és a roham élére állt. Magasra emelt feszülettel vezette a derék taljánokat a hidat védő 29. Schönhals-sorezred bakái ellen. Az ellenséges gyalogság soraiban zavart idéztek elő, de azok hamar összeszedvén magukat, ellentámadásba lendültek. Hiába viselkedett hősiesen a teljes papi ornátusba öltözött Mednyánszky, az olasz zászlóalj katonáinak zöme megadta magát. Ő maga csak úgy menekült meg, hogy a rátámadó ellenséges gyalogost agyonvágta a kezében szorongatott keresztjével. Méghozzá akkora erővel, hogy az ezüstfeszület kicsorbult. A küzdelmet a hídnál igen érzékletesen 
festette meg Than Mór: a kép középpontjában, a híd előtt láthatjuk Mednyánszky Cézárt, a kezében tartott feszülettel. E jelenetről Klapka György tábornok így emlékezett meg: „A zászlóalj élén lelkesítő bátorsággal halad a sereg tábori papja, Mednyánszky Cézár, kezében a
magasra emelt kereszttel. (…) a Zanini zászlóalj is, semmit sem adva a pusztító kartácstűzre, a faluba nyomul, elfoglalja és megszállja az első házakat, de a további rohamnál egyszerre öt zászlóalj (…) fogja körül, és mert sehonnan sem kap segítséget, nagyobb részben fogságba esik.”
1849. május 31-én Julius Jacob von Haynau táborszernagy személyében új parancsnoka lett a császári hadsereg Magyarországon harcoló részeinek. Amit elődei nem mertek aláírni, ő szemrebbenés nélkül megtette. Neki köszönhetően Mednyánszky László és Gödrösy Fülöp váltak a szabadságharc első vértanúivá, amikor 1849. június 5-én felakasztották őket a pozsonyi Szamárhegyen. Mednyánszky báró kivégzése valósággal sokkolta a magyar közvéleményt, hiszen eleddig nem volt arra példa, hogy magyar főrendet és volt császári tisztet így végezzenek ki. Haynau ezen első lépése is világossá tette a magyar fél számára, hogy a legyőzöttekkel nem fog kesztyűs kézzel bánni.
A két fiatalabb Mednyánszky végig kitartott a magyar oldalon. Cézárt 1849. június 24-én nevezte ki Görgei hadügyér a Hadügyminisztérium hadlelkészi osztályának igazgató tanácsosává. Ede – másutt Eduárdként is olvasható –, az államapparátusból kilépve már 1848 őszétől szolgált parancsőrtisztként Görgei tábornok mellett. A szabadságharcban főhadnagyi, majd századosi rendfokozatban volt a Feldunai hadtest, ill. hadsereg vezérkari irodáján. Mindketten Világosig szolgáltak. Ede egyes források szerint komáromi menlevél birtokában elkerülte a felelősségre vonást, másutt viszont az olvasható, hogy Világos után közlegényként besorozták a császári hadseregbe, ám váltságdíj fejében szabadult. 1850-től a család Trencsén vármegyei bortokán gazdálkodott. Feleségül vette Szirmay Annamária bárónőt. Házasságukból két gyermek született: László – a magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alakja – és Margit. A kiegyezést követően országgyűlési képviselőként is ténykedett, rendezgette a család levéltárát, s 1895. július 25-én halt meg a beckói családi fészekben.
Cézár további életútja jóval tragikusabbra sikeredett, amikor az emigráció keserű kenyerét választotta. Világosról előbb hazaszökött, s onnan tovább, édesanyja franciaországi rokonaihoz. Távollétében a császári hadbíróság halálra ítélte és nevét jelképesen bitófára szegezték. A külhoni emigráció tagjaként jó barátságot ápolt Teleki László gróffal, továbbá Kossuth megbízottjaként a francia baloldallal állott kapcsolatban. Súlyos magánéleti válságba került, 1851-ben levetette reverendát, s eljegyezte egy francia képviselő leányát. Anyagi ügyeit rendezendő, 1853-ban nagyobb kölcsönt vett fel és egy hajórakomány áruval Ausztráliába indult szerencsét próbálni. Mivel 
árukészlete tönkrement, Ausztráliában aranyásással próbálkozott, ám kalandjáért súlyos árat fizetett. Egy rablótámadás eredményeként bal karját elvesztette. 1854-ben Észak-Amerikán keresztül tért vissza francia földre. Sem anyagi, sem magánéleti gondjai nem rendeződtek, ezért 1857. április 20-án Hyeres-ben az öngyilkosságba menekült.
Visszaemlékezéseit Báró Mednyánszky Cézár emlékezései és vallomásai az emigráció címmel 1930-ban adták ki Budapesten. Sárközy György ennek felhasználásával írta meg a Mint oldott kéve című, nagy ívű történelmi regényét, melyből ugyanilyen címmel Révész György forgatott filmsorozatot 1983-ban. Sárközy művében az 1848/1849-es magyar függetlenségi háború emigrációba kényszerített, reményvesztett nemzedékét örökítette meg, akik a közöny és a kétségbeesés mocsarából többnyire az önpusztításban látták a kiutat. Róluk – így Mednyánszky Cézárról is – a következőket írta: „Sajnálatra méltóak a letűnő és eljövendő kor közé ékelt nemzedékek; rendszerint elpusztulnak a félúton lázas kimerültségben. Örökségüktől megfosztott nemzedékek, akik nem tartoznak sem ahhoz, sem ehhez a világhoz, akik a múlt bűneinek minden terhét viselik, és ki vannak rekesztve a jövendő minden javából. Az új világ elfelejti őket… Boldogok, akik úgy hunyták le a szemüket, hogy legalább messziről láthatták az ígéret földjének fáit: a legtöbben őrjítő lázálomban halnak meg, szemükkel a rájuk nehezedő ég felé törnek, és csak a szúrós, égető homokban feküsznek…”
Babucs Zoltán, hadtörténész
{iarelatednews articleid=”42016,41882,33758,39203″}
