A szlovákiai magyarságnak, de különösen a református eklézsiának kiemelkedő egyénisége Erdélyi János. Munkássága oly sokrétű, hogy e rövidre szabott írásban szinte lehetetlen mindegyikre részletesen kitérni. 1814.április 1-én született a ma Nagykaposhoz tartozó városrészben: Kis-kaposon. Szülei, írja a későbbi költő, tudós professzora a sárospataki református főiskolának: „telkes parasztok”. Írni, olvasni tudó emberek. Korában ritkaság, de tudni kell, hogy a környék nádasai közötti homokdombokon, erdeiben, a ticék között megbúvó, alig hat- hétszáz lelket számláló magyar ajkú református falvakban az 1600-as évektől kezdve az anyaegyházak keletkezésével együtt, szinte természetes következményképp, a parókiákon megalakulnak a magyar nyelven folyó képzéssel a falusi egyházi iskolák. Így Kis-kaposon is. Ide járt az élénk, érdeklődő Jánoska – egyetlen élve maradt hetedik gyermekeként Erdélyi Mihály családjának. Már az iskolába kerülés előtt édesapjától megtanulja a betűvetést.
Tanítói javaslatára a család, bár anyagi gondokkal küzd, Patakra viszik az alig tíz éves gyermeket, hol megkezdi alsóbb fokú tanulmányait. Idő közben azonban „vízi betegségben” meghal (1832) a gondos apa, s a fiatal Erdélyinek haza kell jönnie, segíteni a csonkára vált családnak a mezei munkában. Édesanyja, hogy továbbtanulása révén a jobbágysorból kiemelkedhessen, az akkori szokás szerint papnak szánta.
Ám ő másként döntött. Visszamegy Patakra, és nevelői állást vállal. Első ízben a szabolcsi Kemecsén találjuk, a Répássy- családnál, hol három gyermek felügyeletét bízzák rá a pataki alsóbb fokú osztályokban. Így a nevelői feladatok mellett folytathatja további tanulását, – ellentétben az édesanyja akaratával – 1831- ben „subskribál”, beiratkozik a felsőbb osztályokba, immár a jogi karon, „jurátus” lett. A művelt Kemecsey- családnál a házhoz járatott akkor megjelenő folyóiratokon keresztül megismerkedik a magyar irodalom szinte valamennyi képviselőjével. Önéletrajzi Vázlatában írja: „Literatúrai mívelődését illetőleg, különösen a szabolcsi háznál a legjobb magyar könyveknek juta olvasására.”
A Kemecsey famíliánál töltött évek után a cseleji (čelovcei, Tőketerebes melletti község) Kolosy család fiainak a nevelését vállalja el Patakon, hogy így biztosíthassa továbbtanulását. Ennél a családnál tanul meg németül, franciául, s minden bizonnyal szlovákul is. 1835- ben jogi tanulmányai végzése közben újból elszegődik, s öt évre a berzétei Máriássy Zsigmond gömöri alispán fiának, Bélának a nevelője lesz Berzétén, illetve Pesten.
A Kemecsey családnál ismerkedik meg Berzsenyi, a Kisfaludy- testvérek, Kölcsey, s valószínű Kazinczy műveivel, s „itt fedezi fel a magyart, mint az irodalom, a tudomány nyelvét” – írja róla a későbbi unoka, T. Erdélyi Ilona. Igen, mert ez időben Patakon még mindig a latin dívik, azon lehet kommunikálni, tudományos fejtegetéseket tenni. Ekkor tudatosul benne az otthoni nyelv, a magyar, amely nemcsak a református egyház, nemcsak a jobbágyok nyelve, hanem az irodalomé is. Visszaemlékszik az édesanyja által énekelt dalokra, a pataki élet idején a tanulótársak messzi vidékekről hozott dalaira, nótáira.
Felfedezi a nép által énekelt dalok szépségét, művészi kifejező erejét, s fordulataiban a „szépet”. A „pór” fiú ráébred: ez a tiéd, otthonról hoztad útravalóul, édesanyád dalos kedvében ezeket dalolta, hagyta rád – és elkezdi tudatosan gyűjteni, rendszerezni az összegyűjtött, leírt szövegeket, s ő maga is ír népies hangulatú verseket. Ilyen az „Elmennék én katonának”, vagy a Petőfi- versre emlékeztető (Megy a juhász szamáron) „Mindennapi”.
A Máriássy Bélával való nevelősködése idején Pesten megismerkedik az új irodalmi irányzatokkal, s magukkal az írókkal Arany Jánossal, Vörösmartyval, Bajzával. Versei jelennek meg az akkor legszínvonalasabb irodalmi lapban, az „Athenaeum”-ban. Tagjává választják a Kisfaludy Társaságnak, majd röviddel később a társaság „titoknok”- a lesz. Megnősül, felesége a Kossuth- rokon Vachott Kornélia, kivel rövid, de boldog házasságban él (1841 márciusától – 1842 márciusáig). Engedélyt kap egy új lap, a Pesti Regélő Divatlap megindítására. Közben felesége gyermekszülésben meghal, de a született csecsemő, Kornélia megmarad, és Berzétére, a Máriássy- családhoz kerül, de itt Erdélyi megfogalmazása szerint „fogzási lázban” kétéves korában meghal. Bánatát enyhítve a baráttá vált Máriássy Bélával hosszabb külföldi útra indul. Németországon, Dánián, Hollandián, Francia országon és Itálián keresztül menve megismerkedik az említett országok irodalmával, (beszél németül, franciául) kultúrájával, iskolarendszerével.
A Kisfaludy Társaságba való felvételekor székfoglaló beszédében a népdalokról tart előadást. Később a társaság megbízásából gyűjtést indít, „Népdalok és mondák” címmel. A siker óriási. Ezrével küldik hozzá a dalokat, meséket. Hamarosan meg is jelenik a gyűjtés által könyvvé duzzadt anyag I., majd a II. és III. kötete. Részt vállal az 1848-as szabadságharc munkáiban. Lapot akar indítani Kazinczy Gáborral közösen „Népbarát” címen, de nem kapja meg hozzá az engedélyt. Helyzete a szabadságharc bukása után kritikussá válik. Állandó rendőri megfigyelés alatt van. Munkahelye, a Kisfaludy Társaság egy időre megszűnik, s vele együtt a „titoknok”- i állása is. Írásait a lapok nem közlik. Pesten való megélhetési forrásai ez által beszűkülnek.
Ekkor kapja meg sárospataki barátainak üzenetét, hogy a szeretett iskolájában megürült a filozófiai tanszék, jöjjön, s foglalja el. Visszatér hát az alma mater falai közé, s haláláig a filozófia, és a magyar tanszék vezetője. A tanítás mellett érdeklődése a főiskolai könyvtár felé fordul. Az öregedő Somossy Jánostól átveszi annak irányítását, hova a Tiszán- inneni Egyházkerület 1863-ban tanári állása mellett főkönyvtárossá nevezi ki.
Tanártársaival karöltve tankönyveket szerkeszt az egész ország református alsóbb fokú iskolái számára. A nyomtatást a Főiskola nyomdája végzi, s ennek bevétele jelentős anyagi, de nem utolsósorban erkölcsi hasznot is hoz az intézetnek. Egyik pesti útja során – kilencévi özvegység után – ismerkedik meg későbbi feleségével, a csallóközi Felső- Gellérről származó Csorba Ilonával. Új házassága is boldognak mondható. Bár a sűrű gyermekáldás itt is azzal jár, – mint a szüleinél – hogy a megszületett nyolc gyerek közül csak kettő, Zoltán és Pál éri meg a felnőtt kort.
Mivel munkásságához, különösen az alsóbb fokú tankönyvek anyagának szakmai bővítéséhez nem kapja meg a felsőbb egyházi vezetés jóváhagyását, nézeteivel szembe kerül a vaskalapos Tiszán- inneni Református Egyházkerület elöljáróival. Különösképpen akkor, mikor az alsóbb rendű iskolák tananyagának hiányos voltát bírálja. A tanártársaival karöltve szerkesztett, alsóbb fokú iskolák számára írt tankönyvek használatát szeretné kiterjeszteni az ország minden református iskolájára, s ezzel a nézetével megint csak szembekerül feljebbvalóival. Nemkülönben azzal a szándékával, mikor az eddigi négy évfolyamos iskolák hálózatát a református iskolákban hat évfolyamosra kívánta bővíteni újabb tantárgyak beiktatásával (természettudományi tantárgyak).
Hiába ír levelet a püspöknek a tankönyvek, és a hozzá tartozó úgynevezett „Vezérkönyvek” ügyében, amely a tanítóknak szánt módszertani útmutatást tartalmazták volna, Apostol Pál püspök az ígéretnél nem ment tovább. „Úgy határoztuk el magunkat, hogy keresünk valahol kiadót az egész népiskolai rendszerre, vagy megpróbálkozunk a magunk szakállára dolgozni, mert úgy hisszük, hogy programunk jó, s könyveink által valódi szükségletet elégítendünk ki a népnevelésben.” (A levél keletkezésének dátuma1853.febr.10). Ma sem fogalmazhatnánk meg tömörebben iskolarendszerünk helyzetét. Ehhez még tudni kell, hogy Sárospatakon az intézményes tanítóképzés csak jóval később, 1857-ben nyílt meg.
Ezek után minden kertelés nélkül elmondhatjuk, Erdélyi János sokrétű munkásságának -kálvini eklézsiánk szempontjából nézve- egyik legnagyobb hozadéka: a református alsóbb fokú alapiskolák szervezetének megújítása, a négy évfolyamos iskolák hat évre való bővítése, emelése, tankönyvekkel való ellátása, (Népiskolai Könyvtár), illetve a néptanítók számára szerkesztett útmutató könyvek kiadása (Vezérkönyv). Szinte hihetetlen. Az általa bevezetett hat évfolyamos rendszere a református egyházi iskoláknak még a XX. század elejéig virágzott, fennmaradt. Dédapáink, nagyapáink palatábláikkal még ebben az iskolatípusban tanulták a betűvetést, az összeadás és kivonás gyakorlását, a Kiskátéból megtanult tételek felmondását akár napjainkig.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma
