Az ezeréves magyar vitézség egyik legszebb fegyverténye volt a pozsonyi csata.
Ezeregyszázhét esztendővel ezelőtt, 907. július 4. és 7. között zajlott le a magyar hadtörténelem egyik méltatlanul elfeledett csatája, melyet honfoglaló őseink vívtak Pozsony mellett a Pannónia visszaszerzésére készülődő bajorokkal.
A több napig tartó összecsapás a magyar fegyverek győzelmét hozta meg, s ennek köszönhetően megszilárdult a Dunántúl feletti magyar uralom, s egészen I. Szent István király uralkodásáig ellenséges hadak nem törtek az ország területére. Jelentősége ellenére a pozsonyi csatáról alig maradt fent írásos forrás, csak német annalesek és az ott elesett előkelőségek nekrológiumai hagytak róla emlékeztetőt.
Honfoglaló eleink 895-896 táján telepedtek le a Kárpát-medencében, de ez a folyamat még évekig tartott, így a Dunántúl csak a 900. évi hadjárat alkalmával került magyar fennhatóság alá, s ekkor őseink nyugati szállásterületei egészen a Fischa és a Morva folyókig húzódtak.
A honfoglalás alkalmával semmisült meg Szvatopluk morva nagyfejedelemsége, továbbá a magyarok megszállták a Keleti Frank Birodalom keleti részét, mely addig a bajor őrgróf és a szláv fejedelmek kezében volt.
Liutpold őrgróf vissza akarta szerezni az elveszített területeket és el akarta venni a magyarok kedvét az évről-évre ismétlődő vad portyázásaiktól, ezért is indult meg a 907. évi bajor hadjárat. Az őrgróf több helyről kapott segítséget, így Gyermek Lajos királytól (uralkodott: 900-911 között), a pápától és a német egyháztól. Ennsburgban 907 júniusában gyülekeztek a hadak – kb. 100.000 katona -, melyek Liutpold és Theotmár (vagy Ditmár) salzburgi érsek vezetésével indultak el a magyarok legyőzésére.
A bajor őrgróf hadműveleti célja Pozsony – akkori nevén: Brezalauspurc – elfoglalása volt, s már csapatai megindulása előtt cselhez folyamodott. Hogy a magyarok felderítését félrevezesse, Liutpold seregeinek gyülekezését a szokásos évenkénti ennsburgi hadi szemle idejére tette. A furfang bevált, hiszen a magyar kémek semmi gyanúsat nem észleltek, s joggal vélték, csak az évenkénti hadi mustra zajlik. 907. június 17-én a bajor csapatok elindultak az Enns folyó melletti vártól. A csapatok két hadoszlopban nyomultak a Duna két partján, az őrgróf katonái északon, a salzburgi érsek és az egyházi méltóságok hadai pedig délen. A csapatok utánpótlását a Sieghard herceg vezette dunai hajóhad volt hivatott biztosítani, a tartalék pedig Gyermek Lajos vezetésével Ennsburg alatt maradt.
A gyepűelve őrei közel tíz nap után értesültek arról, hogy nyakukon az ellenség. Ekkor már nem tehettek mást, minthogy időnyerés céljából zavarják az ellenség felvonulását, miközben a magyar seregek összegyűlhetnek.
Pozsony alá így közel 40.000 könnyűlovas érkezett a Kárpát-medence nyugati törzseiből, míg a Duna jobb partján a portyázók színlelt megfutamodásaikkal alaposan kifárasztották a salzburgi érsek csapatait. A magyar taktika Pozsonynál volt a legeredményesebb, mivel a színleg megfutamodók egy elzárt medencébe csalták Theotmár csapatait, ahol a kelepcébe került katonák zömével nyílzápor, vagy a közelharc végzett.
A július 4-i első csatanapon a Duna jobb partján operáló ellenséges csapatok java elpusztult az utánpótlást szállító hajók többségével, melyeket a magyar harcosok tüzes nyilaikkal gyújtottak fel. Ami hajó pedig megmaradt, az később a győztesek kezére került.
Pozsony alá a bajor őrgróf csapatai csak másnap érkeztek meg, ám ekkor – július 5-én – a magyar könnyűlovasok akadály nélkül úsztathattak át a Dunán és Liutpold meglepett seregét hasonló módon győzték le a Dévényi-szorosnál, mint Theotmár hadait Pozsonynál.
A bajorok veresége iszonyatos volt. Több ezer harcos mellett elesett Liutpold és tizenkilenc gróf, a salzburgi érsek, Ottó freisingi és Zakariás säbeni püspökök, valamint három apát. A magyar csapatok üldözőbe vették a nyugat felé menekülőket, s szállásterületeik határát az Enns folyóig tolták ki. A nyugat számára hatalmas sokkot okozott a fényes magyar győzelem és csak II. Konrád (uralkodott: 1024-1039) merészelt arra vállalkozni, hogy 1030-ban Magyarország ellen támadjon.
Pozsonynál a magyar siker őseink harcmodorának és reflexíjaiknak volt köszönhető. Igaz, a bajor erők számbeli fölényben voltak, ám nem ismerték a magyarok lesvetési taktikáját, ezért a törzsszövetség erőinek könnyed játékszerévé váltak.
A magyar hadvezér kilétét máig nem sikerült egyértelműen tisztázni, hiszen egyesek szerint maga Árpád fejedelem vezette a magyar hadakat. Mások úgy vélik, Árpád ekkor már halott volt és gyerekfejjel Zolta fia lett nagyfejedelem, a bajorok pedig ezt akarták kihasználni. Vannak, akik szerint Árpád ebben a csatában esett el. Lehet, erre már nem derül fény, de az biztos, hogy az ezeréves magyar vitézség egyik legszebb fegyverténye volt a pozsonyi csata, a győzelem eredményeként a törzsszövetség megszilárdult és sikerrel végződött honfoglalásunk a Kárpátok karéjában.
Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46959,42121,23113,15527,15500″}
