Már 21 éve rendeznek Magyarországon egy tábort, melynek célja a határon túli magyarság összekapcsolása, és hogy kialakítsanak egyfajta „halászhálót” a magyarok között – legyen az felvidéki, délvidéki, erdélyi, kárpátaljai vagy éppen kanadai.
Ebben az évben 15 felvidéki fiatal vett részt kanadai székhelyű II. Rákóczi Ferenc Alapítvány Magyarságismereti Mozgótáborában. Huszonegy éve Aykler Béla (Bill Aykler) és Ayklerné Papp Zsuzsa, két kanadai magyar úgy gondolta, hogy valami maradandót kell nyújtaniuk a jövő nemzedékének, a jövő magyarságának. Létrehoztak egy tábort és egy alapítványt. Szponzorok után kutakodtak, s addig-addig harcoltak, dolgoztak, mígnem 1994-ben megszervezték az I. Magyarságismereti Mozgótábort. Azóta minden évben több mint száz fiatal vesz részt ebben a táborban, évről évre színesebb programokkal, történelmi előadásokkal, rengeteg élménnyel, és új, életre szóló barátságokkal ismerkednek meg.
Azok számára, akik voltak rákóczisok, talán nem kell elmagyaráznom, milyen ez a Rákóczi-tábor, milyen egy igazi csoda.
A Rákóczi-tábor nem más, mint egy életforma. A Rákóczi-tábor egy lehetőség arra, hogy erősítsük magunkban a
magyarságunkat, hogy erősítsük itt, Magyarország határain kívül is a magyarságot, hogy barátokra leljünk, és hogy őszinték lehessünk egymáshoz. A Rákóczi-tábor egy csoda. Nem csak a magyarságunkat ismerjük meg, hanem saját magunkat is. Megtudjuk, mennyire vagyunk nyíltak, s milyen könnyen ismerkedünk. Aztán természetesen megismerjük egymást, megismerünk mindenkit.
Az idei év egy kicsit több történelmet tartalmazott. Többször esett szó a malenkij robotról, a délvidéki megtorlásokról és a holokausztról egyaránt. De ezek által tartalmazott ez sokkal több érzelmet, figyelmet és szeretetet.
Számomra hihetetlen még most is, ogyan ismerkedhet össze két és fél-három nap alatt ötven ember úgy, hogy sírva váljanak el egymástól. Hogyan történhet ez? Fejtegettem ezt magamban egy ideig, mindaddig, amíg valaki ennyit nem mondott nekem: az, hogy te hazaérsz, és nem találod a helyed, nyugtalan vagy, s hetekig beugranak az emlékek, ha behunyod a szemed, és sírva fakadsz, ha eszedbe jut valami, az nem más, mint a Rákóczi-varázs. A Rákóczi-tábor egy egész életen át tartó élmény, egész életre szóló barátságokkal s kötelékekkel.
A tábor esélyt ad a Kárpát-medencei magyarság számára, hogy összetartó legyen, s bár papíron és határokon nem, de a szívekben újból Nagy-Magyarország lehessen.
A Rákóczi-tábor mai arculata 21 éve alakul, formálódik. Huszonegy éve két magyar nemzettársunk elkezdett valamit,
valami nagyszerűt, valami örökre szólót. Huszonegy éve két magyar nemzettársunk maradandót alkotott. Mára több mint 3000 határon túli fiatal lehet büszke arra, hogy rákóczis, s arra, hogy magyar. Több mint 3000 határon túli fiatal alkot egy nemzeti halászhálót, amely összekapcsolja a magyarságot. Ytzak Livnat „Suti” bácsi szavaival élve: „Ezek a fiatalok alkotják a nemzet és a jövő krémjét”. Mi, határon túli magyarok alkotjuk a nemzet krémjét. Vagy idézhetném akár Semjén Zsoltot, Magyarország miniszterelnök-helyettesét is, ki szerint mi Magyarországon nem vendégek vagyunk, hanem mi Magyarországra, a magyarok közé haza megyünk. Ha sokkal közelebbi véleményt akarunk hallani, a csoportunk, a Bethlen csoport himnuszát kell idéznem: „…magyarok vagyunk, s igazából nincsen határunk..” Mit szerettünk volna mi a tábor végén? Elárulja a Zrínyi csoport himnusza: „Ha lehet őt is elviszem magammal, viszem magammal”. De talán az a legjobb, ha a tábor himnuszából veszem ki az egyik legfontosabb sort: „Magyar vagyok, hallja mindenki, talpra minden jó hazafi!” Ez, s a himnusz többi része zendült fel Mezőtúron, Miskolcon, Kecskeméten, Pécsett, Székesfehérvárott és Budapesten. Ezzel a himnusszal búcsúztunk egymástól, s ez az a himnusz, amely mindegyikünket megerősített.
Ez tehát a Magyarságismereti Mozgótábor, ez a Rákóczi-csoda, s ez a Rákóczi-varázs. Ezek vagyunk mi, határon túli magyarok.
Gáspár Sándor, Felvidék.ma
