A régi sajtóanyagok tanulmányozása közben eszembe jutott, hogy modernebb sajtófeldolgozásai vannak-e ennek a történetnek. Az interneten való keresés közben bukkantam Vladimír Jancura nevére, aki a Pravda napilapban publikált több cikket is a ligetfalui eseményekről.
Az egyik legérdekesebb írása a Pravda 2009. július 5-i számában jelent meg „Bedřich Smetananak (1) volt a névrokona. A tömeggyilkos németeket terrorizált” (2) címmel.
Az írás a Čas napilap fentebb ismertetett információit szedi csokorba, illetve kiegészítő és nagyon figyelemreméltó új információkat is közöl, azonban a cikk hivatkozásokat nem tartalmaz, így nem lehet tudni, hogy a szerző az új értesüléseit honnan szedte, illetve, hogy azok mennyire megbízhatók. A tanúvallomásokat idézőjelben közli, így feltételeztem, hogy eredeti dokumentumokból származnak az adatok.
Jancura cikke szerint a tömegsírokban 60 emberi maradványt találtak, mindegyiküket tarkólövéssel végezték ki. A kivégzésekért felelősnek a csehszlovák hadsereg 17. gyalogos ezredének három tisztjét nevezi meg, akik a Bacušan-ügy vádlottjai is voltak, vagyis Jozef Jančot, Bedřich Smetanat és Eduard Kosmelt. Jancura itt egy fontos információt, illetve tovább kutatható nyomot is közöl: 1945 október végén a tábori hadbíróság a ligetfalui koncentrációs táborban lévő nők megerőszakolása miatt eljárást folytatott le Jozef Jančo katonai elhárító tiszt ellen és büntetésként tartalékállományba helyezte (3). A Jančo elleni eljárás szálai vezetettek el a többiekhez. Jancura Juraj Mráz közlegény vallomását idézi fel ennél a pontnál, aki a következőket mondta el: Smetana és a csicskása, Alexander Maskal letartóztatottak csoportját vezette el a táborból az osztrák határ felé. „Úgy egy óra elteltével rövid géppisztolysorozatokat lehetett hallani a Janikovsky Dvor (4) felől”, és a táborba az elvezetett civilek már soha sem tértek vissza. Jancurának is feltűnt, hogy bár tömeggyilkosság elkövetésére is kapott adatokat a hadbíróság, a vádlottakat csak Bacušan megölése miatt vonták felelősségre. Ján Majer százados, századparancsok legkevesebb 60 embernek az osztrák határ mentén történt megöléséről adott számot. Peter Vatta közlegény, a Ligetfalun állomásozó század katonája egy kb. 80 fős, többségükben a szentgyörgyi német táborból érkező, 2 férfiból, nőkből és ölben hordott12 kisgyermekből álló transzportról számolt be. „A szakaszvezető elvette tőlük holmijaikat és két csicskása tarkón lőtte őket – mindig kettesével, hármasával. A kisgyermekeket a magasba emelték és úgy lőtték le őket” – idézi fel Jancura Vatta vallomását. Vatta egy további 30 fős csoportot is említett, amelyek tagjait egyesével vagy kisebb csoportokban máshol lőttek agyon. A civilek hátra maradt és el nem osztott tárgyait, holmijait Bronislav Bukva zászlóalj orvos vallomása szerint Eduard Kosmel szállásán égették el.
A cikk következő részét szó szerinti fordításban idézem, mert az áldozatok kilétére vonatkozó Janics-féle változat szempontjából kulcsfontosságú (nagy kár viszont, hogy beazonosítható forrást a szerző nem nevez meg):
„Időközben a Főügyészségen újabb hír tűnt fel egy új tömegsír felnyitásáról az osztrák határ mentén. 90, 16-20 év körüli magyar fiatal földi maradványait találták meg. Németországi kényszermunkatáborból voltak visszatérőben 1945 nyarának elején, ám a ligetfalui táborba jutottak. Ezt az ügyet soha sem vizsgálták ki rendesen”.
Jancura megemlíti, hogy a přerovi és a ligetfalui ügyet a kutatók még nem kötötték össze. Hivatkozik továbbá Aristid Jamnický (5) ügyvédre (6), aki a ’60-as évek elején állítólag betekinthetett az esetet kivizsgáló aktába (7) és úgy vélekedett, hogy a két tömeggyilkosság között csupán annyi a különbség, hogy Ligetfalun kétszer annyi embert öltek halomra, mint Přerovban. A ligetfalui ügy kivizsgálását az egyik elkövető felfelé ívelő karrierje akadályozta meg. Eduard Kosmelról van szó, aki a hatvanas évek első felében lett tábornok és parlamenti képviselő.
És akkor megint jöjjön néhány következtetésem:
A cikk első része a Čas információit ismétli, így valószínűsíthetően Jancura az azokban a tudósításokban fellelhető adatokat dolgozta be írásába.
A Jozef Jančo elleni 1945 októberében lefolytatott hadbírósági per érdekes nyomnak tűnik, amit érdemes követni. Ez a közlés információt nyújt arra vonatkozóan, hogy Jančo korábban is követhetett el erőszakos cselekményeket a ligetfalui táborba hurcolt személyek ellen. Vagyis, Smetana után egy újabb elkövető esetében nyerhetünk bizonyosságot arra, hogy folytatólagosan elkövetett bűncselekményről van szó.
Vatta közlegény idézett tanúvallomásának adatai a szentgyörgyi táborból érkező transzport összetételéről teljes egészében egybe esnek Géci képviselő fentebb található parlamenti felszólalásának a tömegsírban talált emberi maradványok nemére vonatkozó adatsorával. Ebből következtetve az valószínűsíthető, hogy a Géci képviselő által láthatott exhumálási jegyzőkönyv ennek a csoportnak a megtalálásáról és exhumálásáról szólhatott. A Čas cikkei viszont más emberi maradványokról írt – vagyis, a sorozatos kivégzésekre kaphatunk újabb közvetett bizonyítékot. A szentgyörgyi tábor említése támpontot ad az áldozatok nemzetiségének a meghatározására is, mivel abban a gyűjtőtáborban Pozsony környéki német nemzetiségű embereket tartottak fogva. Bizonyos tekintetben időpont meghatározásra is lehetőség nyílik: a táborokban tartózkodók osztrák határ felé útba indítására 1945 júliusában került sor.
A ligetfalui helyőrség egyre több katonájáról, a tiszteket is beleértve, derül ki, hogy tudomással bírtak a táboron kívül elkövetett gyilkosságsorozatról. Mondhatni: túl sokan vallottak már a tömeggyilkosságokról, így azokat tényként könyvelhetjük el.
A kivégzés újabb helyszíne azonosítható be Mráz közlegény vallomásából: az általa megadott irányban (Janikovsky Dvor) a pozsony-ligetfalui erődrendszer 11. számú (Janík fedőnevű) kiserődje található. Az erődelemet a ligetfalui lakótelep építése miatt viszont elbontották. A lakótelep építésének idején szórványos hírek jelentek meg emberi csontok megtalálásáról, azonban arról már nem, hogy bármilyen vizsgálatot ezekben az ügyekben lefolytattak-e.
A leventék tömegsírjának megtalálásáról szóló rész eddig az egyetlen igazolása Janics elméletének. Nagy hiányossága viszont, hogy semmilyen hivatkozása, forrásmegjelölése az információnak nincs – viszont a Főügyészség említése hitelesítheti az információ valódiságát. Egybevetve ezt a többi adatunkkal az a következtetés szűrhető le, hogy a leventék meggyilkolása ténylegesen megtörtént, az az eddigiektől elkülöníthető tömeges kivégzés volt.
A kivégzettek összlétszáma ijesztő méretűre emelkedett a cikk részszámadatai alapján: 90 levente, 80-an a szentgyörgyi táborból, a Vatta közlegény által említett 30 fős csoport, Majer százados 80 fős adata, nem beszélve a Bacušanhoz hasonlóan egyesével kivégzettekről.
Jamnický ügyvéd közlése így már érthető, és az előbbi adatok alá is támasztják azt, hogy az áldozatok száma kétszerese lehet a Přerovban kivégzetteknél, vagyis 530 körül mozoghat. Ez esetben viszont megdöbbentő következtetésre jutunk: a szudéta Postelberg után a ligetfalui mészárlás a második legnagyobb méretű tömeggyilkosság volt a korabeli Csehszlovákiában (8), amelyet az újjá alakuló állam erőszakszervei követtek el. Nem a Forradalmi Gárdák szedett-vedett csőcseléke, nem az akkor jogosnak tekintett népharag, nem egy fasiszta múltját álcázni akaró és „veleszületett degenerációkkal” terhelt magányos gyilkos (9), hanem az állam fegyveres ereje, parancsnoki beosztásokban lévő kitüntetett tisztjei és katonái mészárolták le az állam ellenségeként definiált kisebbségekhez tartozó embereket. Ez is egy újabb oka lehet az ügy körüli nagy csendnek.
A Jancura-cikk olvasása után nem hagyott nyugodni, hogy miért idézőjelesen közölte a szerző Aristid Jamnický gondolatait. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem interjúról lehetett szó, hiszen a cikk megjelenése és Jamnický halála között kilenc év telt el. Ha nem interjú, akkor viszont valahonnan venni kellett az idézetet – vagyis egy Jamnický által írt műben szerepelhetett az idézett mondat. Jamnický munkásságával ismerkedve jutottam el a 2002-ben, Pozsonyban megjelent Oprášené histórie című memoárkötetéhez. Egy rövid kis fejezetben foglalkozik a přerovi és a ligetfalui tömeggyilkosságokkal. A fejezet címe: Tömeggyilkosság Přerov mellett és Ligetfaluban. A szerzői jogok védelme miatt nem tudom szó szerint közölni a teljes fejezetet, viszont nagyon részletesen felidézem magyar nyelven is mindazt, amit Jamnický az esetekről a könyvében elmesélt. A přerovi tömeggyilkosságról először 1945-ben hallott egy késmárki (10) családtól. Aztán részletesebb információkat is szerzett 1949 január elején a pozsonyi hadbíróságon, amikor egy katonát védett. A tárgyalása késett, így szóba elegyedett a folyosón várakozó két idősebb, morva tájszólással beszélő, számára ismeretlen emberrel. Kiderült, hogy tanúként voltak beidézve a přerovi tömegsír ügyében. Az érdeklődését rögtön felkeltette az eset és további kérdéseket tett fel. A két tanú elmondta, hogy valamikor 1945 június vége felé Németországból visszatérő német nemzetiségű embereket szállító vonatszerelvény állt meg a přerovi állomáson. A szomszédos vágányon egy katonai szerelvény tartózkodott, amelynek a parancsnoka parancsot adott az evakuált németek vonatról történő leszállítására és egy közeli völgyben az agyonlövésükre. Mint hogy a saját ügye késett, Jamnický bement ennek az ügynek a tárgyalására. A bírói szenátus elnöke JUDr. Farář volt, ülnökei JUDr. Breuer és a neves partizán, Staudinger. A vádlott a Trencsénből származó Karol Pazúr, a katonai elhárítás tisztje volt. A morvaországi tanúk mindenben megerősítették a vádiratot. Karol Pazúr védője, JUDr. Ján Poničan pozsonyi ügyvéd védőbeszédében egy elnöki dekrétumra hivatkozva kitartott a mellett, hogy védence nem bűnös és szabadon engedését kérte. A bíróság hosszabb tanácskozás után hozta meg hét év szabadságvesztésre vonatkozó ítéletét.
A přerovi eset szörnyű részleteit a Lidové noviny 1993. augusztus 23-i száma ismertette megemlítve, hogy Pazúr mellett Bedřich Smetana politikai tiszt is részese volt a gyilkosságnak. Jamnický érdekes találta, hogy Klement Gottwald köztársasági elnökként 1951 februárjában először csökkentette Pazúr büntetését, majd amnesztiával el is törölte azt.
A neves pozsonyi ügyvéd annak a véleményének is hangot ad, miszerint az eset csak azért történhetett meg, mert a döntés a németek kitelepítéséről még nem született meg, és a nyugati szövetségesek a német evakuáltakat az eredetei lakhelyeik szerinti országokba irányították vissza.
Jamnický ezt követően tér ki a ligetfalui tömeggyilkosságra kiemelve azt, hogy Közép-Szlovákiában is történt a přerovihoz hasonló eset. A különbség csak abban van, hogy az áldozatok száma Ligetfaluban kétszer annyi volt, mint Přerovban. Jamnickýnek 1961-ben alkalma volt látni az exhumálásról készült, fotókat is tartalmazó jelentést. Az orvosszakértő MUDr. Juraj Hensel (11) egyetemi professzor volt. Az esetről nagyon részletes, több oldalas, fotókkal gazdagon kiegészített jelentés is készült. A ligetfalui esetről szóló jelentést és dokumentációt Ján Krajmer, a pozsonyi rendőr-főkapitányság volt munkatársa tartotta meg, aki hivatalból részt vett az exhumáláson és az áldozatok azonosításán. A ligetfalui tragédia is Smetana lelkén száradt, aki nyilvánvalóan azonos a Lidové noviny-ben fentebb említett Bedřich Smetanával. Ezen bűncselekmény bűnöseinek a felderítésére az illetékes szervek nem tettek semmit sem. Jamnickýnek az a benyomása, hogy léteznek bizonyos körök, amelyeknek érdekében áll az eset titokban tartása. Ján Krajmer a birtokában lévő dokumentációt át akarta adni Jamnickýnek, aki nem akarván tetézni saját gondjait ezzel a kényes üggyel, ezt visszautasította.
Még egy érdekes körülményt idéz fel Jamnický: Bacušan bátyja, miután tudomást szerzett Smetanának a szökése utáni tartózkodási helyéről (12) bosszút esküdve utánaeredt, ám beutazási vízumot nem kapott.
Szokás szerint most néhány következtetésemet osztom meg az olvasóval. Jamnický a történések olyan késői tanújaként számol be a két tömeggyilkosságról, aki pontos és részletes ismeretekkel rendelkezik azokról. Karol Pazúr hadbírósági tárgyalásán részt vett, a tárgyaláson megismerkedhetett a vádirattal, a vád állításait alátámasztó tanúvallomásokkal. A ligetfalui esetnek pedig látta néhány döntő fontosságú dokumentumát: az exhumálás jegyzőkönyvét, illetve a nyomozói jelentéseket, valamint alkalma volt beszélni az ügy nyomozójával. Alapos és a részletekre is kiterjedő ismeretanyag birtokában állíthatta tehát azt, hogy Ligetfaluban kétszer annyi embert öltek meg, mint Přerovban. Ebben az állításban nem kételkedhetünk. Ebből következően a Ligetfalun állomásozó 17. gyalogos ezred első zászlóaljának tisztjei és katonái halálgyárat működtettek a németek számára kialakított internálótáborban. Jamnický ugyanakkor az áldozatokat német nemzetiségűként azonosította, a magyar leventékről nem szólt. Vagyis az általa ismert jegyzőkönyv – nagy valószínűséggel az 1947. május 20-én megtalált tömegsír exhumálásának jegyzőkönyve – egyelőre azt a korábbi feltételezésemet támasztja alá, hogy a magyar leventéket az erődvonal más szakaszán végezték ki.
Értékes adat továbbá az exhumálást végző orvos, illetve az ügy felderítésével megbízott nyomozó azonosítása.
Késői „nyomozásom” szempontjából ugyanakkor nyugtalanítónak találtam Jamnický azon mondatát, hogy a nyomozó az ügyiratot megtartotta magának. Vagyis, az a hivatali ügymenetből, így az irattározásból is kikerülhetett.
Folytatjuk!
Szabó József, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47738,47741″}
Jegyzetek:
(1) A přerovi és a ligetfalui tömeggyilkos a Bedřich Smetana nevet vette fel. Az „igazi” Smetanát a „cseh zene atyjának” tartják, a XIX. sz. második felében alkotott, nálunk is kedvelt műve a Moldva.
(2) http://spravy.pravda.sk/domace/clanok/162455-bedrich-smetana-mal-menovca-masovy-vrah-terorizoval-nemcov/
(3) Az adatot Štefan Rencz is megerősíti B. Smetana életrajzának felvázolásában (a szóhasználatból úgy vélem, hogy Rencz Jancura tanulmánya alapján állította össze Smetana életrajzát).
(4) Ligetfalui szigettelepülés volt néhány házzal, a lakótelep építésének következtében bontották el.
(5) Pozsonyi polihisztor és ügyvéd (1910. 12. 07.- 2000. 05. 25.). Hans Ludin, a Harmadik Birodalom volt pozsonyi követének védőügyvédje volt az ellene folyó perben. Ludint halálra ítélték és kivégezték.
(6) Jancura idézőjelben közli Jamnický vallomását, azt a látszatot keltve, hogy az ügyvéd neki nyilatkozott. A cikk megírásának és megjelenésének időpontjában (2009. július 05.) azonban Jamnicky már évek óta halott volt (halálának időpontja: 2000. május 05.).
(7) Jancura nagyon ködösen fogalmaz, így nem derül ki, hogy Jamnický pontosan melyik aktába tekinthetett be, mint ahogy az sem, hogy mi okból. Sejteti viszont, hogy talán a přerovi ügy aktájáról van szó.
(8) Miközben a hivatalos tudományos és politikai verziók szerint a mai Szlovákia területén nem követtek el a szudéta vidékhez és a morvaországi vérengzésekhez hasonló tömeggyilkosságokat a kisebbségek ellen.
(9) Lásd a Karol Pazúr elleni ítélet indoklását.
(10) Késmárki áldozatai is voltak ennek a tömeggyilkosságnak.
(11) 1908. április 21-én született, meghalt 1986-ban. Egyetemi tanulmányait Prágában, a Károly Egyetemen folytatta. 1929-1931 között a prágai belgyógyászati klinikán dolgozott, majd a katonai szolgálatának befejezése után Pozsonyban kapott állást. Speciális szakterülete a kardiológia volt. A pozsonyi belgyógyászati klinikán ő szervezte meg a kardiológiai laboratóriumot és az ő tevékenysége nyomán vált Szlovákiában az EKG rutin vizsgálati módszerré. 1951-ig a szliacsi gyógyfürdő orvosigazgatója, azt követően a pozsonyi Komensky Egyetem orvostudományi fakultásán oktatott. 1965-ben kapta meg professzori kinevezését. Későbbi életszakaszában balneológiával foglalkozott, a szlovák balneológia megalapítója. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején főhadnagyi rendfokozatban a felkelés 1. számú katonai kórházának parancsnokává nevezték ki.
(12) Izrael.
