Élt egyszer régen egy szegény, ámde csodaszép leány, akinek hetedhét országból a csodájára jártak. Akadt is neki kérője bőséggel: hercegek, grófok, gazdag kereskedők fiai, meg még művészek is, akik kérték, hogy legyen a múzsájuk, de ő mindenkit kikosarazott. Senki se tudta, hogy miért? Pedig ennek is megvolt az oka. Egyszer ugyanis, még kislány korában álmodott a királyfiról, aki megígérte neki, hogy ha kitartóan fog rá várni, ő elmegy érte, fehér lovon, és elviszi magával. Ezért kosarazta hát ki minden kérőjét a csodaszép leány, mert a királyfit várta, fehér lovon. Volt egy kedvenc diófája, ott szeretett üldögélni, és arról ábrándozott, hogy milyen lesz az első találkozás a királyfival, milyen lesz a közös életük, lesz két gyermekük, egy fiú, meg egy lány, még a nevüket is kitalálta. Így élt az álmai világában. Közben persze teltek az évek, és a csodaszép leány egy napon csodálkozva vette észre, hogy a kérők is elmaradtak. Aztán véletlenül a tó tükrébe pillantott, aminek a partján a diófa állt, és a tó tükréből már csak egy csupa ránc, aszott öregasszony nézett vissza rá.
Eddig a mese, és hogy miről jutott az eszembe? A minap érdekes vitába csöppentem bele, amely arról szólt, hogy forradalom volt-e 89-ben, vagy csak „módszerváltás” történt, ami után ugyanúgy visszaszivárogtak a kommunisták? Érvek hangzottak el pro és kontra, míg végül egy hozzászólásban ezt találtam írni:
„89 forradalom volt, csakhogy a demokrácia nem működik nélkülünk, polgárok nélkül, és mi pontosan ezt csináltuk, magára hagytuk a demokráciát.”
Igen, magára hagytuk, mert miután hazamentünk a terekről, azt hittük, hogy a demokráciánk ezentúl már „önműködő” lesz, pedig ez nem az a rendszer. A demokrácia éppenséggel igényli az aktív részvételünket, hogy akár az utcára is kimenjünk a számunkra fontos dolgokért, mint azt az elmúlt napok magyarországi eseményei megmutatták.
Évtizedes beidegződések rögzültek bennünk, hogy nekünk nem kell semmit se csinálni, a mindenható Párt majd mindent megold helyettünk. Hát nem!
Az emberek csalódottak, mert 89-ben nem erről álmodoztak, amikor kimentek a térre, de hát a valóság sose lehet olyan szép, mint az álom. Kivált, ha nem is teszünk érte, hogy egyszer valósággá váljon! Lehet finnyáskodni, hogy a jelenlegi politikai garnitúra nem a szájunk íze szerint való, de akkor utólag ne tessék a kasszánál reklamálni, hogy nem tetszik az áru, amit a nyakunkba sóztak.
Ugyanis, a politikus is csak ember, és ha azt látja, hogy minket nem érdekel, hogy mit csinál, akkor ő felhatalmazva érzi magát, hogy azt csinálja, amit csak akar. Így működik ez, drága feleim, nélkülünk bizony félresiklanak a dolgok!
Félig viccesen, félig komolyan azt szoktam mondani, hogy már csak azért se engedhetjük el a politika és a politikusok kezét, mert fennáll annak a veszélye, hogy utána rögtön a zsebünkben kezdenek el kutakodni.
Ja, és hogy mi a cikk bevezetőjében közölt tanmese tanulsága?
Hát csak annyi, hogy a demokráciát, ezt a gyönyörű leányt, nem hagyhatjuk magára, mert észre se vesszük, és máris egy csupa ránc, aszott öregasszony válik belőle, amíg mi a királyfira várunk, fehér lovon, aki majd egy csapásra minden gondunkat megoldja.
Van egy rossz hírem, a saját gondjainkat csak mi oldhatjuk meg…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
