Focizunk. Engem mindig a kapuba állítanak. Egyrészt, mert én vagyok a legfiatalabb a pályán lévő gyerekek közül, így aztán a kapuban a helyem.
Örüljek neki, hogy egyáltalán bevesznek a csapatba. Másrészt viszont élvezem is ezt a posztot – mindig külön sikerélményt jelent, ha kivédem egy 5-7 évvel idősebb fiú lövését. Igaz, a labda nagyon tud csípni, hiszen egy 14 éves fiú már nagy erővel tudja meglőni. Ha pedig ne adj Isten eltalál a labda, hát az kész KO!
Mégis, nekem az az igazán nagy bánatom, hogy nem vagyok egy kicsivel magasabb, így aztán a pályán én vagyok a tökmag, és még akkor se tudok a nagyfiúk szemébe nézni, ha történetesen akarok.
A pályán zajlik a meccs, én tétlenül állok a kapuban, mivel a fiúk épp a másik kapu előtt kergetik a labdát. Aztán, egyszercsak, minden átmenet nélkül összeesek. Az eszméletemet nem veszítem el, vagy csak pár pillanatra, de olyan gyöngeség tör rám, hogy képtelen vagyok megmozdulni.
Így aztán mindent érzékelek, ami velem és körülöttem történik. Érzékelem, ahogy a fiúk körém gyűlnek, és tanakodnak, hogy ugyan mi történhetett. Akad, aki úgy gondolja, hogy csak szimulálok, mert túl sok gólt bevédtem, és a csapatom vesztésre áll. Ez a nagyfiú azt akarja, hogy folytassák a meccset, velem ne is törődjenek. Majd csak megunom, és felkelek.
Végül a legnagyobb fiú nyalábol fel, rövidre zárva a vitát, és elindul velem a patak felé, hogy átgázoljon rajta. Rögtön a patak túloldalán van a házunk, és ha nem akarunk nagyobb kerülőt tenni, egyszerűen átvágunk a patakon, az erre a célra lerakott köveken egyensúlyozva.
Mire beérünk az udvarra, rólam már elmúlik a gyengeség, és már csak a falfehér arcom jelzi a rosszullétemet.
Folytatás következik…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”52597,52425,52263,52116,51537,51536,51380,51244,51113,50712,50587,50445,50274,50103,49944,49788″}
