Szklabonyáról, erről a szlovák-magyar nyelvhatáron települt nógrádi községről, a tót atyafiak és a jó palócok találkozási pontjáról, az egykor Kürtabonynak és Mikszáthfalvának is nevezett, a nagy palóc író novelláiban pedig Bodokként emlegetett faluról sokat hallhatott már az irodalomkedvelő felvidéki és anyaországi ember. Hisz kevés olyan helye van az író Görbeországának, melyet annyiszor megidézett volna született gyermeke, mint Mikszáth Szklabonyát.
A kis község a Kürtös völgyében, annak jobb partján települt, amerre a novellabeli Bágy felveszi a Palojta-patak vizét. Egy
1330-ban kelt oklevél említi először a falu nevét Sklabanya alakban. Plébániája is igen régi, már az 1332/37-es pápai tized¬jegyzékben szerepel. A római katolikus templom 1396-ban épült gótikus stílusban, de „a sok javítás kivetkőztette eredetiségéből”. Reneszánsz formára alakították, majd a XVIII. században barokkosították.
A község földesurai hosszú időn át a Balassák voltak, akiket a Koháryak és a Zichyek követtek a birtokban. A XIX. században a falunak gőzmalma és vízi hengermalma volt, határában pedig savanyúvízforrásra és kőszéntelepekre bukkantak. A községhez tartozó Kishegyen bronzkori leletek kerültek felszínre, de találtak a régészek errefelé őskorszakbeli leleteket is.
A statisztika 1720-ban 5 magyar és 9 szlovák háztartást írt össze Szklabonyán. 1828-ban 109 házban 780 ember lakott. 1851-ben a 770 katolikus lakoson kívül még 3 evangélikus család élt a köz¬ségben, közülük 85-en voltak magyar nemzetiségűek. A falu lakosainak száma 1892-re 71l-re apadt. A lakók számának eme szem¬betűnő csökkenése minden valószínűség szerint az 1866-os nagy tűzvész és az 1873-as kolera következménye.
Szklabonyai temetőjárásunk során először az író közvetlen hozzátartozóinak sírját keressük fel. A felújított Mikszáth-háztól nem kell messzire mennünk, mert szemben van vele ma is a temető. A kettőről az író említi egyik novellájában az alábbiakat: „Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház, amely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk, ebben a házban, ahol oly szomorú, oly kísérteties volt minden.”
A temetőben fekvő „valaki” az író húga, Mariska, akit „virágzó, szép lányként” 17 éves korában ragadott el a halál. A
sírkövön ez olvasható: „Itt nyugszik Mikszáth Mariska, édesanyjának öröme. Meghalt életének 17. évében június 11-én 1867. Béke hamvaira.”
Az 1995-ben megjelent Mikszáth-könyvemben írtam, hogy bizonyára a Mariska sírköve melletti hant alatt nyugszanak az író szülei is. Itt lehet „a családi kripta”, melyről szintén sokat olvashatunk az elbeszélésekben. Hogy mikor tűnt el a régi sírkert, nem tudjuk. Egy biz¬tos, 1910-ben, Jelfy Gyula képein még látható az a Vasárnapi Újságban.
Nos azóta történt egy s más a szklabonyai temetőben is. Bőhm Andrást, a Mikszáth-ház gondnokát már régóta foglalkoztatta az a gondolat, hogy emléket kellene itt állítani az író szüleinek is, akik minden valószínűség szerint Mariska mellett lehetnek eltemetve. Kezdeményezését sokáig akadályozták, a nagy szakemberek azzal utasították őt rendre, hogy 
nem kell „második Barguzint csinálni”, s majd egykor exhumálni kell az eltemetetteket, illetve el kell végezni azok DNS-tesztjét. Bőhm András hosszas kutakodása, szervezkedése eredményeként végül is elkészíttette a sírkeretet; Mikszáth Gyula testvérének budapesti unokája, tehát a Mikszáth szülők dédunokája, Stiedl Károlyné, illetve férje pedig Budapesten megrendelték a sírkövet. A szép vörös márvány emléket tavaly leplezték le, ezzel a szöveggel: /Mixádt János/ 1808-1873/ és neje/ Nemes Veres Mária/ 1823-1873/ Béke hamvaikra”. Pásztor Sándor, a Mikszáth Társaság alelnöke ebből az alkalomból felújíttatta Mariska sírjelét is. Aki tehát ma Szklabonyára zarándokol, mindkét sírjelent szemügyre veheti.
Tudjuk, hogy Mikszáth korán elveszítette szüleit: előbb édesapja halt meg 65 éves korában, rá néhány hónapra pedig édesanyját vitte el a kolera 50 évesen. : Apja emlékét így idézi egyik írásában: „Szegény jó apám nem kel fel többé, hogy disputáljunk az állampolitikáról, királyok tetteiről, miniszterek viselt dolgairól, akiket rendesen összeszidott mindennap… (…) Áldás azokra a hamvakra, melyek összevegyülnek azzal a meseszerű szeretettel, mellyel utolsó leheletéig viseltetett irántam. Még mikor meg nem érdemeltem is. Oh, a szeretet csodálatos valami!” (Cikkek és karcolatok I.)
Édesanyja, mint említettük, a pusztító vész áldozata lett, amely a XIX. században Szklabonyán kétszer is felütötte a fejét. Az utóbbit így említi az író: „Szegény édesanyámat is ő vitte el. — olvassuk A fekete asszony című elbeszélésben. — Mikor megkaptam a levelet, már el volt temetve, a tizenkét éves Gyula öcsém tudósított pár szó¬val: »Mama meghalt! Ne 
jöjj haza!«”
Mint ismert, Mikszáthot mélyen megrendítette édesanyja halála. Azonnal hazautazott feleségével, Mauks Ilonával, aki így írt az indulás előzményeiről: „Kálmán egészen megzavarodva nézett rám és ekkor kinyílott az ajtó, és az én édes jó anyám lépett be rajta. Kitárt karokkal rohantam feléje, és míg ő egy kézzel magához ölelt, a másik kezét Kálmánnak nyújtotta, és míg gyöngéden beszélt hozzája, ő könnyezve csókolta meg a kezét. Ekkor aztán teljes erővel kitört belőle a 
sírás; soha férfit még így sírni nem hallottam.” (Mikszáth Kálmánné: Anyját mindenekfelett szerette…” In: Mikszáthtól — Mikszáthról, 1976. 74.1.)
Mikszáth döbbenetes szklabonyai beszámolójában pedig ezt olvassuk: „… amint odaértem a vidékünkre, ahol a fekete asszony székhelyét tartotta, mégis megdöbbentett a rettenetes változás, amit okozott.
Harangok nem szóltak a falvakban se délre, se estére, a búzák akaratlanul őszültek a fülledt völgyben, alól már új búza zöldült a le¬pergett szemekből. Az országúton elől-hátul üres koporsókat vittek a szekereken. Az egész világ elmenőben volt…”
Szklabonyán általában 2-3 ember halt meg naponta e kellemetlen és veszélyes betegségben. Július 16. és 20-íka közt tetőzött a kór; 19-én például kilencen haltak meg, köztük Mikszáth édesanyja is. Lévén a család evangélikus, őt Nagy¬kürtösön anyakönyvezték. Az 1873-ban elhunytak közt, az anya¬könyv 84. lapján, a 41. szám alatt jegyezték be a drága mamát, így: „Nemes Veres Mária néhai Mixadt János birtokos özvegye 50 éves.” Született Ebecken, meghalt Szklabonván. Még halála napján eltemette őt Rafanidesz Károly lelkész. Mikszáthnak természetesen még sok jó barátja, ismerőse is volt a kolera áldozatai közt. Minderről egy másik írásban szólunk még részletesebben.
Mikszáth később is el-eljárt családjával a szklabonyai temetőbe testvére és szülei sírjához. Egyik ilyen látogatásukat Mauks Ilona is megörökítette Visszaemlékezéseiben. Mint írtra: „Egyszer azonban, amint Szklabonyán a Mikszáth-család sírboltjánál álldogáltunk, nagyon megszomorodott, jobban mondva meg¬rémült Kálmán: a sírbolt oldalán a kis Jánoska léptei alatt a föld behorpadt, és a fiúcska egy jókora gödörbe esett. Nem esett semmi baja, még csak meg sem ijedt, de Kálmán arcát hirtelen nagy halványság fogta el. Visszafelé az egész úton szótalan, igen levert volt, és később nekem megvallotta, hogy az az érzése van, hogy a nagy-szülők magukhoz óhajtják a kis unokát. Hiába biztatgattam, szidtam össze, ezt a gondolatot soha többé nem tudta elűzni magától.” Sajnos, Mikszáth félelme nem volt hiábavaló: a kis Jánoska később tényleg a nagyszülők után ment.
Csáky Károly, Felvidék.ma
a szerző felvételei
{iarelatednews articleid=”54708,53711,53599,53212,53167,53004,52907″}
