Olyan alkalommal találkozunk ma az ipolysági köztemetőben az emlékkapunál, amely a nemzeti múlt szempontjából a felvidéki magyarság körében – sajnos – talán nem annyira megbecsült, mint a 48-as forradalom vagy épp Szent István ünnepe. 1956 ugyanis olyan megmozdulása volt a magyarságnak, melyből a Csehszlovákiában élő nemzetrész kis számban vette ki a részét. Sokan együtt éreztek, sokan szurkoltak, de talán olyanok is akadtak, akik ellendrukkerré váltak. Élénken él emlékezetemben gyerekkoromból az akkori felnőttek vitája: vajon forradalom vagy ellenforradalom volt 1956? S igen, voltak köztük olyanok, közéleti szereplők is, akik elhitték a propagandagépezet érveit, és ellenforradalomnak titulálták mindazt, amit ma dicsőségesnek, hősiesnek érez az egész nemzet.
1956 közelmúlt ugyan, de mégis elég távoli ahhoz, hogy a mai emlékező közönségnek, annak nagyobbik részének hiteles, személyes tapasztalata legyen róla. A rendszerváltás óta eltelt évtizedekben azonban számos emlékezés, tanulmány, könyv, film dolgozta fel az eseményeket, van miből tanulni,okulni. S ha elég figyelmesek vagyunk, az idősek tapasztalatait feldolgozva végül is valóban személyessé tudjuk tenni az emlékeket.
Egy ünnepi beszédnek nem tiszte a történelmi eseményeket taglalni. De talán annyit nem árt felidézni, hogy az átkos rendszer, a kommunista diktatúra elleni egyetlen európai fellépés az ifjúság megmozdulásával kezdődött. Igazán nyitó eseménynek a Műegyetemen történt diákgyűlés, majd a diákmegmozdulás után Budapesten s az egész országban hatalmasodó ellenállás, majd egészen a fegyveres megmozdulásig és a szovjet tankok bevonulásáig terjed az események láncolata. Lincselés, akasztás, a gyűlölt ÁVÓ elleni bátor fellépés, utcai harcok, szabadságvágy, jelentős túlerővel szemben való küzdelem jellemezte azokat a napokat. S végül a kőkemény megtorlás, kivégzések, börtönök, koncepciós perek, családok meghurcolása, kényszermunka stb. volt az ún. „ jutalom”. A diktatúra azonban mégis fokozatosan „puhult”. Kádár János már nem merte megkockáztatni, hogy hasonló események újra bekövetkezzenek.
Nos, némi történelmi kitekintés után tegyük fel a kérdést: ma miért ünnep október 23. a felvidéki magyarság számára? Önök közül bizonyára sokan tudják a választ, azért vannak most itt.
Az elnyomás bármilyen formája elleni fellépés erkölcsi kötelessége minden jóérzésű embernek. Az egy és oszthatatlan magyar nemzet részeként közös történelmünk az is, ami a trianoni diktátum utáni állapotban, a jelenlegi határokon kívül vagy belül történik – történt. Engem személy szerint büszkeséggel tölt el, hogy olyan nemzet tagjának mondhatom magam, mely képes volt anélkül, hogy a nagyhatalmak segítették volna, egyedül szembeszállni a világ keleti felének hatalmával. Képes volt arra, hogy szembeszálljon a kegyetlenséggel, arroganciával, nemzeti elnyomással. Hisz tudjuk, a kommunista diktatúra nemzeti elnyomás is volt egyben: Moszkvából idegenek irányították a magyarság életét. S voltak olyanok is, akik behódoltak az idegen elnyomónak, a megszálló hatalomnak…. A történelem ismétli önmagát – mondják. Ha visszatekintünk a magyarság múltjára, történelmére, nagyjából azonos forgatókönyvek szerint zajlottak szabadságért vívott küzdelmeink. Az átmeneti győzelmet – hisz arról beszélhetünk, győzelemről – a szovjet tankokkal visszatérő kommunista rezsim újjáéledése váltotta fel. Hasonlóképp történt 1848-ban is: az Európában egyetlen győztes magyar forradalmat követő szabadságharcot csak a cári sereggel tudta leverni az osztrák császár.
Mégis erőt ad 1956 emléke. S erőt ad az is, hogy sorainkban is vannak ún. 56-osok. Korabeli ifjak, fiatalok, akik a Duna partjáról figyelték az eseményeket, helytállók, akik fekete szalagot tűztek a forradalom leverésekor – ez akkoriban rendszer ellenes tevékenységnek számított a szocialista internacionálé keretei között. S ott voltak azok a fiatalok, akár SZISZ – tagok, akik nem voltak hajlandóak elítélni a szomszédos szocialista ország fiataljait a sajtó hasábjain. Ott voltak az ellenzékiek, akik titokban együttműködtek a magyarországi 56-osokkal, esetleg a későbbi emigránsokkal, s még sorolhatnám…. A dicső múlt mindig erőt ad. S erőt kell, hogy adjon az a tudat, hogy van közünk 1956-hoz.
A történelem ismerete tehát egy nemzet jövőjét jelenti. Nekünk, a Felvidéken élő magyarságnak különösen fontos, hogy nemzeti múltunk alapos ismeretével felvértezve tudjunk küzdeni a jövőnkért. Fontos lenne, hogy a mai ifjúságban egyre erőteljesebben érlelődjön a tudat: jó dolog magyarnak lenni. Jó, mert hősiességben, szabadságszeretetben páratlan. Jó, mert kultúrája, tudománya kiemelkedő. Jó, mert tehetséges, jó mert önfeláldozó, jó mert…. Ennek a tudatnak kellene átvennie az önfeladás, a közöny, a kishitűség helyét. Az egymás elleni acsarkodás, gyűlölködés és széthúzás helyét is.
Ady Endre írta híres versében, hogy nekünk Mohács kell. Nos, a mai Mohács kicsit más, mint a 16. századbeli. Nem kard által vész, ki kardot ragad, hanem a jogrendszer által, alattomos, ugyanakkor kiszámítható intézkedések okán a hatalom részéről. Csupa olyan intézkedéssel, mely kis lépésekkel hiteti el az itt élőkkel, hogy nem érdemes. Nem érdemes már küzdeni, nem érdemes kiállni igazunk mellett. Manapság oda jutottunk, hogy már az itt élő magyarság egy része ítéli el azokat, akik elvszerűen, meg nem alkuvóan teszik a dolgukat nemzetrészük érdekében.
Néhány évvel ezelőtt ugyanezen a helyen elmondott beszédemben részleteztem, mi lenne a felvidéki magyarság forradalma, hogyan, mivel vívhatnánk ki a magunk szabadságát. Ez azóta sem változott. Sőt…. De nem ismétlem meg. Helyette inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy itt az ideje a cselekvésnek. De ne mástól várjuk, ne azt figyeljük, ki mit csinál, hanem önmagunk életében vigyük végig a forradalmi változásokat. Hisz nem kellene kisiskoláinkért harcolni például, ha születne elég magyar gyermek, a meglévők pedig magyar iskolába járnának. De az is igaz, hogy a hatalom részéről tudatosan diszkriminált régiókban élők számára nem könnyű odahaza bizonyítani. Ezért az elvándorlás nagy városokba vagy épp külföldre. Ha komolyan gondolnánk önmagunkat, élve jogainkkal, törvény adta lehetőségeinkkel „helyzetbe hoznánk” azokat, akik az önrendelkezés, önigazgatás tervezetét valóssággá válthatnák. Így, önmagunk által döntve saját ügyeinkről, megerősödne a leszakadó régiók gazdasága, ezzel növekedne a családok életszínvonala, s nyilván ezzel együtt a szülési kedv is. A modern, globalizált világ azonban sokakat másra csábít – beolvadásra, asszimilációra, simulékonyságra.
Nos, épp ezért fontos október 23. Hogy lássuk, lehet másképp is. Kilátástalannak tűnő helyzetekben is lehet változtatni. S ha megkésve is, csupán a rendszerváltással jött el 1956 győzelme, de eljött. Hinnünk kell benne, hogy a mi életünkben is lehet győzelem, tudnunk kell bizakodni, s egyben tenni is a győzelemért.
A jövőnkbe vetett hit ad értelmet a mai ittlétünknek is. Mert emlékezni jó, emlékezni fontos, de jövőt építeni kötelesség. 1956 emlékezete adjon tehát ehhez a kötelességhez hitet, erőt és kitartást.
Elhangzott 2015. október 23-án, Ipolyságon.
Kiss Beáta, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”56387,52853,52157,45904,43814″}
