A Bodrogszerdahelyi Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában verses-zenés irodalmi összeállítással emlékeztek a Magyar Kultúra Napján. Az ünnepi műsor tartalmát, hangulatát és üzenetét az irodalom hullámhosszán szeretném közvetíteni.
„Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel,….”, hogy még számos éven át legyen, aki ápolja, élteti, tovább adja és új csodákkal gazdagítja a magyar kultúrát.
Legyen iskola és pedagógus, templom és lelkész, színház és színész, tudós, művész, kiváló szakember és művelt ifjú nemzedék, akik büszkén mondják Kosztolányit idézve, hogy „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedül való életben csak így nyilatkozhatom meg igazán.”
A lelkünkből szóló költői szavak arra intenek, hogy anyanyelvünket használva szerezzünk széleskörű tudást, anyanyelven szóljon az ige, mert ahogyan Szabó Dezső mondja: „A nyelv lelkünk lelke, egyéniségünk ősi izenetű legfőbb formálója, századokon, évezredeken, temetőkön, fájdalmakon és örömökön át a legegyetemesebb, legszervesebb szolidaritás, és a nyelvben tudunk lélek szerint vele mozdulni azokkal, akik már rég szétomlott temetőkben porladnak és azokkal, akik még eljövendő századok barázdáit fogják húzni. Magyar nyelv nélkül lehet valaki jó szándékú, hű polgára a hazának, de magyar nyelv nélkül nincs magyarság, nincs magyar ember. „
Áhítattal ejtsük a szót, hisz a nyelv ma nékünk végső menedékünk. „ E drága nyelvet porrá ne törjétek, ne nyúljon hozzá avatatlanul senki: ne szaggassátok szirmait a rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ki-ki magyarul, Mintha imádkozna…..” int bennünket Reményik Sándor Igéje.
S ha mégis úgy adódna, hogy csábít minden idegen bozót”, ne boruljon szemünkre hályog, hogy meg ne lássuk Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának magyar szigetét, a népek Óceánját”.
Gál Sándor Könyörgése arra figyelmeztet bennünket, hogy „….sokféle népek közé keveredtünk, és nem újultunk meg bennük ezer esztendők során, lassan felmorzsolódunk mint a homokkő, keményebb kövekhez ütődve (…). Mindezt tudatosítva arra vágyunk, és azért küzdünk, hogy …”add a kezünket a magunk kezébe, hogy egymás melegétől fölserkenjünk, hogy ne külön lépjünk a tétovaság árnyai alatt, de egy irányba mozduljunk föl e medencemélyből…..”
S mindezt azért, hogy ne következzen be Gyurcsó István jóslata, hogy „..Az unokák amikor jeles ünnepeken körben állnak a nagyszülők udvarán- nem értik egymást. Az unokák a nagyszülőket sem értik. „Gyöngyöm, virágom!” Az unokák nem értik mi az a „gyöngyöm” s mi az a „virágom”. Az unokák más nyelvű tájról jöttek a nagyszülők udvarába, ahol apjuk vagy anyjuk tanulta az anyanyelv varázsigéit….A nagyszülők szíve kerek alma, beleharaphatnak a más nyelvű unokák. A nagyszülők szíve tiszta szoba, ahol leülhetnek a más nyelvű unokák. De egyszer elfogynak a nagyszülők: elfogy a kerek alma, kihűlnek a tiszta szobák. Az unokák nem tanulják meg a varázsigéket és elfelejtik a világot…”
Nem, az nem lehet, hogy gyermekeinknek ne adjuk tovább őseink hagyatékát, legféltettebb kincsünket –anyanyelvünket. Tanítsuk gyermekeinket Dupka György imájával egyetértésben úgy, hogy higgyenek önmagukban, higgyenek anyanyelvükben, higgyenek nemzetükben, higgyenek a ki nem alvó tűzben, földanyánkban, szép magyar nyelvünk el nem árulásában, szerelem s halál harmóniájában, szülőföldünk fel nem adásában, népünk, nyelvünk és a világ harmóniájában.
Gyermekeinknek a Szózat üzenetével tanítsuk arra, hogy „…. Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, mely ápol s eltakar. A nagy világon e kivül / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.”
A képgalériában a bodrogszerdahelyi magyar alapiskolások ünnepi műsorán készült képek láthatóak.
Tökölyi Angéla, Felvidék.ma
