Manapság honi berkekben is nagy divat lett a szó: elit. Legyen szó publicistáról vagy a jég hátán is megélő és a sorozatos, legitimizált kudarcok után századszor is visszatérő politikusról, szótárukból nem hiányozhat a pattogatott kukoricaként felfújt szó: az elit. A gond persze azzal kezdődik, ha a szó gellert kap, és még véletlenül sem ott használják, ahol a helye lenne.
Mi, korábban született örökös pártonkívüliek, akiknek annyit ártottak a ma is köztünk sunnyogó, régi bűneiket hamis rókamosollyal álcázó kommunista aparátcsikok és ŠtB-s besúgók, a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy az átkosban is létezett elit. Persze azt a vörös kasztot másképpen hívták. Ők voltak azok az elvtársak, titkárok és főtitkárok – dolgozhattak a pártapparátusban, vagy a központból irányított Pezlár-emberekként a kultúrában –, akik nem a Miatyánkon keresztül hirdették az igét, és akik vagy a kommunista titkosrendőrség soraiba tartoztak, vagy rendszercsicskásként annak védelmét élvezték. Ennek a belterjes elitnek a 89-es változások utáni átmentését az elszámoltatás elmaradása tette lehetővé. Az elszámoltatás elszabotálását százhatvan százalékra teljesítették az elvtársak az ő bolsevik kalkulációik szerint.
„az átkost követő köpönyegforgatáson túlesve, mára ismét köztiszteletnek örvendenek”
Ezekben a hetekben, miután a felvidéki magyarság a választásokon elszenvedte az utóbbi negyedszázad legnagyobb vereségét, baráti körömből olyan hangok jöttek, amelyeket a mai elit tagjai elengednek a fülük mellett. Tudják, ha nem így tennének, hamar tiltólistára kerülnek – persze nem hivatalosan –, és a megtévesztésben, konspirációban igencsak jártas, sokszor ma is a háttérből súgó volt vörös káderek „lekaraktergyilkolnák” őket.
Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy az egykor kommunista pártlapokban ténykedők és ezek csicskásai, vagyis az elit tagjai – akiket nagyon jól ismerünk itt, Pozsonyban és a magyarlakta vidékeinken – nyilatkozgatnak ma a nemzetiségi sajtóban, tévében, rádióban a kudarcról, majd mindannyiunkat kioktatnak, hogy a nép közönyös. Az ilyenek cinikusan kiegyensúlyozott, presztízs-mosollyal felturbózott, pökhendi viselkedése abból ered, hogy az átkost követő köpönyegforgatáson túlesve, mára etnikai vagy „vegyesfelvágott” párttagokként ismét köztiszteletnek örvendenek a közélet vagy a kultúra terén; esetleg jól meg is szedték magukat volt uniós képviselőként, vagy a zsíros nemzetiségi posztokon.
A magyar választók nem tömték tele az urnákat – megvolt rá az okuk… (kép: webnoviny.sk)
A választók „közönyéről”
Több évtizedes újságírói, kiadói pályám s képzőművészi hivatásom során talán az ötszáznál több felvidéki magyarlakta helység mindegyikében jártam, és beszélgettem sokat megélt, határon kívül rekedt magyarjainkkal. A választások előtt természetesen mindenkit arra biztattam, hogy az etnikai alapú pártnál keresse az érdekképviseletünket és jövőnk támaszát. Szlovák újságíró és műtermem közelében mozgó képzőművész barátom is azt mondta, hogy „titeket választunk” a zűrös politikai kínálat miatt.
A választások után aztán nagyon sok honfitársam hangjából érződött a dühös csalódottság. Az immár jó negyedszázada regnáló nemzetiségi elit képviselői közül többen elmondták, hogy nem értik a választók közönyét, a választásoktól való távolmaradását. Korábban nem egyszer nyilatkoztak a nemzetiségi elit rossz állapotáról is. De, persze saját és társaik szerepéről, korábbi képviselőségük, pártigazgatói munkájuk minőségéről, ismételt bukásaikról, majd felfelé „buktatásaikról” nem hallottunk, olvastunk tőlük. Pedig éppen nekik, a nemzetiségi elitnek, korábbi törvényhozóknak nem szabadna még kiejteniük sem a „választók közönye” kifejezést.
„Ha az ember szól, hogy adjunk teret a fiatalabb nemzedéknek, lehurrogják”
Egy Duna menti nagyközség tanítója, aki önkéntes társadalmi munkásként évtizedek óta él-hal a falujáért, a következőket panaszolta el nekem:
„A mi falunkban a sok-sok szervező munka ellenére nagyon kevesen vettek részt a választásokon. Sokat töprengtem ennek okán, aztán ráébredtem: még ma is hihetetlen az a nagy összetartás, amely az átkos régi káderei között uralkodik itt. A faluban egy amolyan »ötösfogat« visz mindent már negyedszázada. A változás előtti szövetkezeti párttitkár volt már polgármester, a helyi önkéntes tűzoltók elnöke, a Csemadok helyi szervezetének elnöke, s még sorolhatnám. Jóbarátai is akadnak, olyan például, aki valamikor a járási földhivatalban dolgozott, vele együtt kereskedett, vitte prédára a falu legértékesebb földjeit, de akad a haveri körben Pozsonyból hazaköltözött pártközponti csicskás, aki a kultúrházunk fölött uralkodik. Amikor egy nagyon ügyes, főiskolát végzett fiatalt javasoltunk egyszer a közgyűlésen a kultúrház vezetőjének, ő a volt szövetkezet »káderes« asszonyát – egy bérelszámolót – ültette be oda. Ha az ember szól, hogy adjunk teret a fiatalabb nemzedéknek, lehurrogják. Sajnos a lehetőségek hiányában sok művelt, életerős fiatal hagyta el már azóta falunkat. Néha lenéztek közénk politikusok is, említettük nekik is mindezt, de annyit is értek ezek a mosolylátogatások, hiszen számukra az a fontos, hogy a helyi, akár csúnya múltú, ám véleményformáló elit, azaz a falu urainak a támogatását megtartsák. Ezek láttán az emberek csak legyintenek, s amolyan belső, lelki demonstrációként nem mennek el választani.”
„Mi mostanra nagyon elkeseredett emberekké, kisnyugdíjasokká váltunk”
Egy Rozsnyó környéki mezőgazdász-gépészmérnök ismerősömmel futottunk össze nemrég, s amikor leültünk egy kávé mellett beszélgetni, így szóltam hozzá: „Hallottam, annak idején gazdálkodni kezdtetek.”
„Hát igen, kezdtünk – válaszolta. – Az apáméktól és az apóséktól örökölt néhány hektár földet kezdtem el művelni az akkor már mezőgazdasági mérnök fiammal. A gépparkot szinte a rosszvasból raktuk össze, néhány használaton kívüli gépet felvásároltam az éppen széteső korábbi közösből. Aztán jöttek a gondok. Támogatás, kölcsön alig-alig akadt, a terményfelvásárlás katasztrofális volt. A földterületünk bővítésével is megjártuk, ugyanis tartalék nélkül maradtunk, és gyors gazdakölcsönhöz csakis a »bennfentesek« jutottak hozzá. Így a munka nélkül meggazdagodni kívánó földkufárok sokszor magyar »központi« emberek segítségével jutottak földhöz, jó gépekhez, amíg én – aki értek is a földhöz – a fiammal együtt eladósodtam. Mindent el kellett adnunk, a fiam kiment Dániába, egy sertéstelepen végzett évekig alantas munkát a diplomájával a zsebében csak azért, hogy törleszteni tudjuk az adósságunkat. Azóta már nem él itt a falunkban, a közeli szlovák városban talált a szakmájától idegen munkát.”
Elköszönés előtt megkérdeztem, volt-e választani. Azt válaszolta: „Nem. Mi mostanra nagyon elkeseredett emberekké, kisnyugdíjasokká váltunk a feleségemmel együtt, pedig végigdolgoztuk az egész életünket, a falunkban minden társadalmi munkában részt vállaltunk.”
A magyarlakta vidék termőföldjeiből idegenek húznak hasznot (kép: aktuality.sk)
Ugye, kedves olvasóim, rengeteg változatban ismerős történetek ezek itt, a Felvidéken? Annak idején több írásban foglalkoztam a Felvidék.Mán is a magyarjainkat oly rosszul érintő földlopásokkal, a családi kisgazdálkodás mímelésével, majd ellehetetlenítésével, amelyekről a nemzetiségi politika mélyen hallgatott. Mezőgazdász barátaim szerint nem véletlenül hallgattak a politikusaink, hiszen ha konc van a vályúban, azt nem verik nagy dobra, így több jut nekik. Amolyan égbekiáltó mementóként ma is áll néhány hacienda, felújított kastély, amelyekről az olvasó is tudja, hogy nem a kisgazdaságokat kialakító, becsületes, végül adósságokban vergődő és elvérző magyarjaink birtokában vannak.
Persze szlovák publicisták is közöltek annak idején számos figyelemfelkeltő írást. Az egyik nagy napilap riportere például megkérdezte a most is képviselői tisztségben levő magyar politikust, korábbi mezőgazdasági minisztert, hogy miért van szüksége még több hatalmas termőterületre a nagygazdaságától távol, például a Lévai járásban. A válasz egyszerű volt: „Hogy a fiaimnak is legyen hol gazdálkodniuk.”
Utószó helyett
Sok-sok hasonló példát hozhatnánk még a közöny valódi okaira. Az élet más területein, a kisiskolák, a szociális ellátás, a nyelvhasználat ügyében is sok a megoldatlan gond, s maga a nemzetiségi kultúra sem kivétel. A kultúrában dolgozó fiatalok elbeszélései alapján például éppen az a rendszerváltás óta töretlenül aktív elit beszél a kultúra pénztelenségéről, amelynek a tagjai a nagy kulturális szervezetek élén anyaországi pénzekhez is hozzájutnak, majd ezek döntő részét az úgynevezett „központi” rendezvényekbe süllyesztik el. Eközben az alapszervezetek és a falvaink, városaink akár egyetlen jól működő elemének számító társadalmi szervezetek pipabagóból gazdálkodnak – és művelnek csodákat alkalmi támogatásokból.
Zárszóként hadd kölcsönözzem egyik politikusunk – a választások után gyakran használt – mondatát: A kabátot újra kell gombolni. Valóban. Egy olyan, új, a felvidéki magyarságra szabott kabátot kell felvenni, amelyik még nem volt kifordítva, és úgy kell begombolni, hogy a gomblyukakon ne fújjon be a szél.
