Buda ostroma az 1848/1849. évi magyar függetlenségi háború legrövidebb ostroma volt, hiszen az erősséget kiéheztetés helyett 17 napi ostrom után, rohammal vették be a honvédek. Görgei tábornok serege 1849. május 4-én érkezett a vár alá, majd a május 17-18-i sikertelen rohamot követően, miután a Komáromnál zsákmányolt ostromlövegek megfelelő nagyságú rést lőttek a Fehérvári rondellától délre, a május 21-i döntő rohamban katonái bevették Buda várát. Kevesen tudják, hogy a Szepes vármegyei Toporcról származó magyar fővezér, az akkor 31 esztendős Görgei Artúr tábornok legnagyobb győzelmének 67. évfordulóján, életének 99. esztendejében, 1916. május 21-én halt meg. Ezen alkalomból idézzük fel 1849. május 21-e történéseit.
„Május 21. (…) Éjfél után 3 óra. A Sváb hegyről három rakéta száll fel; a magasban mind a háromból csillagok lökődnek ki. Mi volt ez? Erre az ostrom ágyúk valamint a környös körül felállított ütegek, háromszor egymás után sortüzet okádnak. A honvéd zászlóaljak tömegeiből felhangzik a jelszó: Éljen a magyar! az isten és a szabadság nevében, „előre honvéd!” – emlékezett vissza a döntő roham kezdetére a 21 esztendős Karsa Ferenc, az 52. honvédzászlóalj hadnagya.
Az I. hadtest katonái a Fehérvári rondellától délre ütött rés bevételére készültek, a II. hadtest a vár déli része, a III. hadtest pedig a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella közötti szakaszt rohamozta meg, míg Kmety György ezredes hadosztálya a vízivárosi vízvédmű elfoglalására indult. Szilágyi Sándor a fővezér leplezetlen izgatottságáról számolt be történeti művében: „Görgei a Heiderlich-háznál, hol főhadiszállása volt, a tornáczon fel s alá járkált egyszerü őrnagyi ruhában sipka nélkül s nézte a távcsövön át a harcz folyamát. (…) Négy óra lehetett. A hajnal első sugárai már kisütöttek. Ott, ott! mond Görgei, pillanatra kigyult arczczal, ott lobog a nemzeti tricolor! Éljen a honvéd!”
A sebesült honvéd. Sterio Károly festménye
Az I. hadtest támadása nehezen haladt, mivel a résnél a védők szemből és oldalról tűz alatt tartották a támadókat. Ennek ellenére Nagysándor József tábornok reggel 5 órakor bizakodva jelentette, hogy „Ha Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban, melynek egy részét, az istállók táját kilenc zászlóalj hadtestemből már elfoglalva tartja.”
A döntő roham azonban nem olyan volt, mint ahogy Jókai Mór megírta A kőszívű ember fiai című halhatatlan regényében. Máriássy János alezredes, az I. hadtest hadosztályparancsnoka jóval nyersebben emlékezett vissza az ott átéltekről: „A hév engem is elragadott. Ösztönszerűleg léptem az egyik létrafokra, lekiáltottam: – Utánam, fiúk! – És mentem fölfelé. (…) Vagy harmadfél ölnyi magasságban lehettem, midőn egy ágyúgolyó a rondellából oly közel ment el a fejem mellett, hogy eszméletemet vesztve a létráról leestem. (…) Talpra állva, ösztönszerűleg nyúltam bal arcomhoz, ahol égetést éreztem. Valami nedves, puha dolgot mázoltam el: a mellettem felmászó honvédnak agyvelejét, mely szétzúzott koponyájából freccsent az arcomra.” Ugyanerről a jelenetről Karsa hadnagy is beszámolt naplójában: „Megvirradt; – a nap is kibujt és ott látta a vár fokán lengeni a Magyarok zászlaját, melyet Stetina Lipót őrnagy, az 52. honvédzászlóalj parancsnoka kibontva lengetett, evvel a felirattal: „Ne bántsd a magyart!” – A zászló körül egy maroknyi csoport mintegy 40 ember sorakozott és egy dobos, a zászlóalj fija. – Fel, fel, siessetek! hangzik minduntalan felülről; az őrnagy csapatja lassan szaporodik. Körülbelül felén lehettem a lábtónak, egyszer csak ölembe szakad egy, majd két ember, s a következő percben, rakáson gomolyogtunk a földön, ki káromkodva, ki meg jajgatva. Talpra ugrottam, – első akit látok, az ezredes, köpköd mint a vadmacska, – szeme szája tele agyvelővel; annak a legénynek ugyanis, aki bennünket a lábtóról lelökött, egy kartács a fejét vitte el, az agyvelejét meg, jobbára a Máriássy arcába loccsantotta (…)”
Ismeretlen festő műve Buda ostromáról
Másutt is veszteségteljes volt a roham. Az ostromot követően őrmesterré előléptetett 25. honvédzászlóaljbeli Dékány Rafael arra emlékezett vissza, hogy „(…) a várbeliek kétségbeesett erőfeszítéssel szórt golyózápora daczára, minden ponton megkezdettük a lajtorja mászást, Nagy Sándor pedig a 47-ik zászlóaljjal megmászva a falomladékot 5 órakor, Püspöky Grátián zászlótartója által kitűzette a várfalra a nemzeti zászlót. Ezt látva a várban levő olasz gránátosok, lepedőkből rögtönzött fehér zászlókat lobogtattak, s mi a bécsi kaputól a királyi palotáig lajtorján mászva majdnem egy időben jutottunk a várba.
Ezzel azonban még nem volt vége a harcznak, mert a horvátok és granicsárok még az útczákon felállított torlaszok mögé vonulva, öldöklő golyókat szórtak ellenünk nemcsak puskáikból, hanem ágyúikból is, magát a Nándor-kaszárnyát is új ostrommal kellett bevennünk, mert a granicsárok a kapu alól folyton sortüzet adtak és az ablakokból is lődöztek mindaddig, míg szuronyszegezve jobbról-balról hirtelen felkanyarodva, meg nem rohantuk és irtózatos mészárlás után le nem fegyvereztük őket, ugyanitt egy tüzér 30-40 lépés távolságból egy kartács-töltényt akart a mieinkre elsütni, midőn azok tömegben siettek segítségünkre a kaszárnya megvívásához, de szerencsére egyik honvédtársunk még jókor észrevette és puskája agyával leütötte a tüzért, mielőtt elsüthette volna ágyúját, másik három társát aztán a fennmaradt kanóczokkal fojtották meg a felbőszült honvédek.”
Ekkorra már a II. hadtest katonái is bejutottak a várba a nyugati nagy falközben lévő várkertnél, ahol a falakat egymás vállára állva mászták meg a honvédek. A Ferdinánd kapunál létrákon, a keleti oldalon pedig a megrongált falon felkapaszkodva jutottak be a várba. Az itt bekerített császári csapatok nem sokkal később letették a fegyvert. Mivel Knezić tábornok egyik testvére is a védők között volt, ezért helyette a III. hadtest katonáit gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes vezette rohamra.
„Borzasztó tüzelés és rettenetes golyózápor” közepette, harminc honvéd hősi halála árán bevették a Bécsi kaput, innen a honvédek az Úri és az Országház utcán keresztül nyomultak a Szent György tér felé, ahol a császáriak két tűz közé kerültek. Hentzi tábornok itt kapott halálos sebet, amikor karddal a kezében vezényelte a térre szorult négy századnyi gyalogságát. „Csak előre! Rohamra fiuk! Kell, hogy kidobjátok őket!” – bíztatta katonáit a végzetes lövést kapott Hentzi, akik kétségbeesetten igyekeztek helytállni. Az élethalál harcban sorra estek el vagy sebesültek meg a császári tisztek, végül a bekerített csapat reggel hét órakor megadta magát, ekkor jutott a honvédek kezére Hentzi tábornok is. Elesett a vízivárosi védmű is, amelynek parancsnoka, Alois von Allnoch ezredes belátta, helyzetük reménytelen, ezért megpróbálta a levegőbe repíteni a robbantásra előkészített Lánchidat, de a robbanás őt szaggatta darabokra és a híd épen maradt. Utoljára a kiégett palota területén védekező császáriak tették le a fegyvert.
Habár a honvédek parancsba kapták, hogy foglyot nem ejthetnek, ennek ellenére – többnyire – megkímélték a fegyvereiket eldobáló császáriak életét, akik rendíthetetlen bátorsággal küzdöttek mindaddig, míg a mieink meg nem mászták a várfalakat. A közel ötezer fős várőrségből 432 fő esett el, a többiek pedig hadifogságba estek. Érdekes azonban, hogy az osztrák sajtó tudni vélte, miszerint a honvédek kegyetlenkedtek a fogságba esett császáriakkal, név szerint is megemlítvén gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredest. A későbbi aradi vértanú, kivégzésük napján – 1849. október 6-án Aradon – az utolsó szó jogán, ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánította a róla terjesztett sajtóhírt.
Ismeretlen művész festménye Buda ostromáról
Buda bevételének jelentősége óriási volt, hiszen a honvédsereg visszavette Magyarhon fővárosát, biztosította hátát és nagymennyiségű hadikészlethez jutott. A győzelem 368 honvéd életét követelte, a hősi halottak között volt a 39/III. sorgyalog zászlóalj parancsnoka, Alois Burdina őrnagy is. Az ostrom a polgári lakosságot sem kímélte, elegendő, ha megemlítjük, hogy a császáriak bombázták tönkre a klasszicista pesti Dunasort.
A győzedelmes honvédekre záporoztak a kitüntetések és az előléptetések. Az elismerésből Görgeinek is kijutott. Kossuth másnap értesítette őt arról, hogy „A kormány meleg és testvéri hálát mond a vitéz hadnak, mely örömmel, hősies bátorsággal és fényes sikerrel küzd és hal a nemzeti szabadságért. A kormány üdvözli önt a győzelem és dicsőség folytonos útján. És kötelességét véli teljesíteni, midőn önt altábornaggyá kinevezvén, egyszersmind a katonai érdemrend nagykeresztjével siet feldíszesíteni.” (Itt kell megjegyeznünk, hogy Görgei, bár köszönte a megtiszteltetést, de sem az előléptetést, sem a kitüntetést nem fogadta el.)
Jakobey Károly festménye Buda ostromáról
Kétségtelen, hogy 1849. május 21. Görgei tábornok és a honvédsereg dicsőségének csúcsa volt, ám ezen a napon más is történt, ami döntő hatással volt a magyar szabadságküzdelem kimenetelére. Az ifjú I. Ferenc József letérdelve és kezet csókolva kért segítséget I. Miklós orosz cártól Varsóban. Az osztrák császár ezzel a megalázó ceremóniával ismerte el, hogy a magyar honvédsereget Ausztria egyedül képtelen legyőzni.
(Görgey vagy Görgei? Melyik a helyes változat? Mindkettő, bár 1848-1849 folyamán a tábornok – a forradalom iránti tiszteletből és tüntető módon – következetesen i-vel írta nevét, de a neki címzett levelekben, iratokban majd mindenütt a Görgey névváltozat szerepel.)
