Kipufogógázoktól szennyezett világunkban látni vélek némi tudatalatti nosztalgiát az általunk ugyan meg nem élt, de olykor mégis romantikus csodálattal szemlélt boldog békeidők iránt, amint a divatba jött gumikerekű városnéző „kisvonatok” napestig szállítják az ablakokon az utcákra, terekre, műemlékekre boldogan rácsodálkozó utasokat, kicsiket és nagyokat egyaránt.
Úgy két, három emberöltővel ezelőtt talán ugyanilyen csodálattal töltötte el szépapáinkat, szépanyáinkat a macskaköves utcákon békésen kocogó lovak vontatta omnibuszok utasaiként az élménnyel felérő látvány. Akkoriban még dúdolták Zerkovitz Béla felejthetetlen pesti slágerét, miszerint: „Éjjel az omnibusz tetején, emlékszel kicsikém? – de csuda volt!”
Magyarhonban még a tizenkilencedik század első felében – talán idegenben szerzett tapasztalatok alapján – egy vállalkozó kedvű pesti vendéglős fejében is megszületett az ötlet, vajon mi lenne akkor, ha afféle társaskocsit indítana, amely a bérkocsiktól, azaz a fiákerektől eltérően több, ugyanabba az útirányba tartó embert szállíthatna – sokkal olcsóbban.
Nos, Kratochwill János, mert úgy hívták a derék pesti polgárt, már 1832-ben beindította vállalkozását, amely oly népszerűvé vált, hogy hamarosan követőkre talált. Ezzel a pesti utcákon tulajdonképpen beindult – mai szóhasználattal élve – a tömegközlekedés. S nemcsak a polgárok, de azok a céhes mesteremberek is örültek az új divatnak, akiknek számára az akár nyolc, tíz, vagy olykor még ennél is több utas szállítására képes omnibuszok készítése tisztes megélhetést biztosított.
Még a reformkor idején azután Magyarország nagyobb városaiban, nemkülönben a koronázóvárosban is megindultak az omnibuszok.
Bérkocsik a városközpontban (1917)
Talán nem volt véletlen, hogy Komáromban is éppen egy vendéglős vágta a fejszéjét ebbe az újfajta vállalkozásba. Erről az elhatározásáról a következőképpen számoltak be a Komáromi Lapok 1871. október 7-én megjelent 28. számának negyedik oldalán: „Komáromban is lesz már társaskocsink, mint jól értesültünk, Bertha József – a Magyar Királyhoz címzett szálloda vendéglőse – kinek sikerült jó étkei, s italai által a közönség elismerését megnyerhetni, a napokban Pestre utazott, hogy ott omnibust (társaskocsi) vegyen, mely azután Komárom és Új-Szőny közte fog közlekedni. Jó sikert óhajtunk a vállalkozáshoz!”
Tehát röviddel a kiegyezés után már a komáromi polgárok is utazhattak omnibuszon, amelynek természetesen meghatározott útvonala, menetrendje és díjszabása volt. A mai Kossuth téren ma is áll az a ház, ahonnan az omnibusz útjára indult egészen a végállomásig, az újszőnyi (a mai túlparti Komárom) vasútállomásig.
Az első autók egyike a Nádor utcán
Egyetlen kellemetlen bökkenője volt mindennek, hogy a Dunán akkor még nem épült állandó híd, a két part között a forgalom még hajóhídon át bonyolódott le, s azt – ha hajó közeledett – meg kellett bontani az áthaladáshoz, és ez bizonyos ideig leállította a forgalmat. Márpedig, ha a társaskocsi utasa éppen a vasútállomásra igyekezett a bécsi vagy a pesti gyorsra, ilyen akadályoztatás esetén nem biztos, hogy elérte azt. S ha igen, ezt hívták eleink „komáromi szerencsének”.
1891-ben az omnibusz állomáshelye a Duna-parton volt a Magyar Király szálló, illetve egy Lusztig nevű bérkocsis háza előtt. A városnak akkor 63 utcája és a katonaságot leszámítva 13 099 lakosa volt. A közlekedési rendtartás értelmében a kocsisnak kötelessége volt bárhol megállni, ahol azt az utas óhajtotta, és a viteldíj 10 krajcárba került, ám minden poggyászért további 50 krajcárt kellett „leszurkolni”.
Innen indultak a komáromi omnibuszok
A motorizált világ beköszöntével az omnibuszoknak hamarosan bealkonyult, de nem úgy a bérkocsisoknak, fiákereseknek, akiknek még a taxik megjelenésekor is akadt némi fuvarjuk egy ideig. Igaz, számuk Komáromban is megfogyatkozott, s egyre kevesebb fiákeres várt utasára a Kiscsapó utcában.
Jómagam még ismertem Landesz Pista bácsit, az utolsó komáromi fiákerest, aki hosszú életéből több mint harminc évet töltött egyfogatú sárga bérkocsijának a bakján. Rendszerint az akkori Centrál szálloda, a Klapka tér és a vasútállomás között találkozhattunk utasát szállító fiákerével. Sokszor felfogadták társas kirándulásra, sétakocsikázásra, keresztelőre, temetésre és esküvőre is.
Landesz Pista bácsi, az utolsó komáromi fiákeres
A hajdani 12-es komáromi gyalogezred katonájából lett fiákeres 1968. szeptember 11-én végképpen „feladta az ipart” és szögre akasztotta gyeplőjét és ostorát. Ezt követően még szerencsénkre sokáig közöttünk élt, és ha alkalom adódott rá, nosztalgiával emlegette egykori bérkocsis társait, Viola Jánost, Ratimorszky Gyulát, Viola Lászlót, Fehér Jánost, Ládl Józsefet és a többieket, akik már régóta kint nyugosznak a kakukkfüves komáromi temetőben, és nemkülönben legkedvesebb lovát, Lujzát. S egy-két pohár jóféle vörösbort lehörpintve még eldúdolta kedvenc nótáját, miszerint:
„Lassan, lassan kis pej lovam,
ne nagyon,
nehogy megbetegedjél az úton…”
(A szerző felvételei és archívuma)
