A gyönyörűszép mesekönyv Ilka vára címmel, Mátyusföldi és felső-csallóközi mesék, mondák, anekdoták Fellinger Károly gyűjtéséből és feldolgozásában alcímmel látott napvilágot a Vámbéry Polgári Társulás kiadásában. A negyven mesét, negyven mondát és tíz anekdotát tartalmazó kötetet Schall Eszter varázslatos, elbűvölő rajzaival illusztrálva vehetik kézbe a legfiatalabb olvasók.
A szerző kedves középiskolai tanárainak, Mórocz Károlynak és Pukkai Lászlónak ajánlja a kötetet, amely az 1997-ben megjelent Égig érő vadkörtefák, a 2009-ben napvilágot látott Hajléktalan búzavirág és a 2015-ös A kincsesláda egyenes folytatása. A meséket tartalmazó első fejezet a Hol volt, hol nem, ki tudja?… címet kapta. Aki ezt a könyvet fellapozza és elkezdi olvasni, bizony nem bírja egykönnyen abbahagyni.
Lenyűgöző, ahogy Fellinger Károly feltálalja az olvasóknak ezt a mesevilágot: egy olyan gazdagon megterített asztal mellé ültet le bennünket, ahonnét nem egykönnyen akarózik felállnunk még akkor sem, ha már réges-régen jóllaktunk és szomjunkat is csillapítottuk. Mi lehet a titka, hogy még felnőtt fejjel is sikerül alaposan belefeledkezni ezekbe a mesékbe? A történetek pergő ritmusa, a jóízű, eredeti humor, a szellemes megfogalmazás? A mesékbe remekül beépített népi hiedelmek, a nem várt fordulatok, a főszereplők talpraesettsége, leleményessége? Hogy ez valójában egy „színpompás, csodákkal és kópésággal, humorral és lírával teli költészet” (Kulcsár Ferenc)? Talán mindez, így együtt.
Az idő megáll, képzeletünk szárnyra kap, jókat derülünk vagy mosolyogva csóváljuk a fejünket a kapzsi legény, a kismácsédi jámbor pap, a nyulakká változott lovak, a megpatkolt és a macskává vált boszorkány, a rózsaillatú és a varangyos békává lett nádszálkisasszony, a bátor csacsi, a borbélyinas meg az ördögfiókák, az egyik pattogatott kukoricaszemből előpukkant Málé vitéz, Kukoricás Dzsanga, a világ leghíresebb kosárfonó legénykéje vagy épp a Napsugárkisasszony történetén. A mesék leggyakoribb szereplői közé tartoznak a boszorkányok és az ördögök, de felbukkan az ördögök öreganyja és két olyan ördögfióka is, akinek színaranyból van a haja.
Akármennyi magyar népmesét is olvasott már el életében az emberfia, Mátyusföld mesekincse, hiedelem- és mondavilága számtalan új motívummal, történelmi ismerettel gazdagítja. „A meséket barátaimmal közösen gyűjtöttük elsősorban a magyarok lakta falvakban.
A legtöbb mese Jókáról és Nagyfödémesről született. Ezeknek a falvaknak külön érdekessége, hogy évszázadokig a Felső-Csallóközhöz tartoztak. Ennek is köszönhető, hogy Mátyusföld déli részének mese- és mondavilága rokonítható Szigetköz és Csallóköz népi hiedelmeivel. Innen az igricek és tündérek gyakorisága. A változatos boszorkánytörténetekbe egyéni színt vitt az is, hogy a Mátyusföld északi részén lakó szlovákság hiedelmeiből jó pár bekerült a vegyesen lakott települések mesekincsébe. A mátyusföldi mesék jellegzetessége még a nélkülözhetetlen cigányfolklór” – árulta el egy interjúban a szerző.
„Elment a fekete macska a boszorkányhoz:
– Ide hallgasson, boszorkányok boszorkánya! Megmutatom kendnek azt a nyírfát, amelyikből a legesleggyorsabb boszorkányseprű készül.
– No, és mit kérnél érte cserébe? – kérdezi a sellyei boszorkány. – Hisz még a Jézus koporsóját sem őrizték ingyen!
– Az az én bánatom, öreganyám, hogy az emberek babonásak, s ha átszaladok a vecsei főutcán, mindegyiküknek inába száll a bátorsága. Adjon nekem a galgóci üveghegy varázsitalából, akkor biztosan színt váltok, s úgy emlékszem majd az egészre, mint a sekrestyés a macskajajra. Van-e ember, aki nem kíváncsi a mese folytatására?
Szellemesek és nem mindennapiak a meséket lezáró mondatok is („Erről ennyit, barátom, a többit meg rád bízom!”; „Itt a vége, fuss el véle. Ég veled és gyöngyharmat.”; „Ezt a mesét meg feljegyezték az utókornak egy káposztalevélre.”; „Ennyi volt, mese volt, egy estére elég volt.”; „Kicsi veréb, száraz ág, így győzött az igazság.”, „Így volt, gondolom, én sem hiszem, csak mondom.” stb.
„Valamikor régen kettévált az ég és a föld. Az ég elvágyakozott, szárnyakat növesztett. A föld mégis megbocsátott neki.” Ezekkel a sorokkal indul az Életre kel az ősi múlt című második fejezet, amely a mondák szövevényes erdejébe vezet el bennünket, a Kis-szigetről, a tanyavilág kellős közepéről indulunk, Jókán, Deákin, Ó-Galántán és Feketenyéken keresztül egészen Kosútig, amelyet a hűség falujaként, a mátyusföldiek Sopronjaként emlegetnek.
Utunk során találkozunk prófétákkal, garabonciás diákokkal, javasasszonyokkal, haramiákkal, a kajali lólopókkal, sőt magával Mátyás király lustájával. A múlt jó néhány emlékezetes, vagy réges-rég feledésbe merült hőse, dicső vagy éppen valami apróság miatt emlékezetes történése, hiedelmek, szokások, megmagyarázhatatlan természeti jelenségek keveregnek-kavarognak körülöttünk, míg fölénk magasodik Ilka vára, hiszen „Aszögtől főszögig nincs olyan ember, aki ne hallott volna a kacsalábon forgó Ilka váráról”. A kötet harmadik fejezete a Derűre derű címet kapta, és anekdotákat tartalmaz, amelyek közül kiemelkedik A furfangos szabó, A peredi szecskők és A két Kopek című. A könyv végén ezúttal is megtalálhatjuk a forrásmunkákat, az adatközlők neveit és a kötetben szereplő helységnevek szótárát.
Fellinger Károly szöveg- és Schall Eszter képi világa remekül egymásra találtak. Az illusztrációk életre keltik a meséket és a mesék hőseit, új dimenziókat nyitnak, gyönyörködtetnek, újra és újra visszacsábítanak a könyv lapjai mellé.
Egytől kilencvenkilenc éves korig szeretettel ajánlom az Olvasóknak, csakúgy, mint Jász Attila – Csendes Toll költő, szerkesztő, aki a kötet hátuljára írt kedves, ajánló sorokat.
