A Forbáth-díjas Fellinger Károly sokoldalú alkotó. Író, költő, helytörténész, népi mondák és anekdoták gyűjtője. Első önálló verseskötete /Áramszünet/ után szinte minden évben új könyvvel jelentkezik. Többnyire gyermekversekkel, mesékkel gazdagítja a szlovákiai magyar gyermekirodalmat. Legújabb kötete, az „Ilka vára” ez év elején jelent meg.
A már gyakorló népi hiedelmeket, mondákat, anekdotákat, meséket gyűjtő Fellinger imponáló mennyiséget fogott egy csokorba olyan vidékek még feltalálható meséiből, amelyről a professzionális gyűjtők rég lemondtak. Mondván, ez a terület, a Felső-Csallóköz, Galánta, illetve a Mátyusföld környéke, a Kis-Duna régiója mára /2016/ már nem alkalmas ilyen irányú gyűjtésre, rég kihaltak a mesemondók, velük együtt a mesék is. Habár részben igaz is ez az állítás, Fellinger mégis nekiveselkedett, és íme: gyűjtött egy csokorra valót. Nem kis munka olyan régióban gyűjteni, ahol a parasztság – mint hordozója, továbbvivője a népi kultúrának, a hagyományőrzésnek mára már szinte teljesen megszűnt, legalább is nehezen fellelhető, megszólítható, szóra bírható.
Fellinger ennek ellenére megtalálta azt a közeget, – a cigányokban – ahol mindez még fellelhető, bár hiányosan, néha zavarosan, a mese igazi fordulatai helyett csak töredékeiben. Ahol a magyar mesevilág kötött formái fellazult jelenléte csak jelzéseiben volt meg, ott a gyűjtő egy másik, de még a jelzett régióban talált változatokból igyekezett egy kerek egészet formálni.
A gyűjtő Fellinger ezt azzal indokolja, hogy az ismeretterjesztő forma elviseli ezeket az eggyé gyúrt szövegeket. A töredékek magyarázataként hadd szolgáljon a régió lakosságának állandó mozgása szinte az Árpádházi királyok regnálásától kezdve napjainkig. /Lásd: Szeges János – Coménius – határőrök leszármazottja. / Huzatos vidék ez! Csak így magyarázható a határvidék őrzését betöltő székelyek jelenléte az ezeregyszázas évektől kezdve – kiknek mára csak a nyelvi kifejező készsége /Galánta környéke/– és néhány tájszó erejéig él napjainkig / pl. muhar /!/ – eredetileg murok répa – sárgarépa, iglice, stb./.
A háborúk által kialakult állandó menekülés, bujdosás a nádasokkal, füzesekkel áldott – vert vidéken: a tatárok, törökök, labancok, kurucok sarcolta terület ez, ahol nem maradt nyugalmas idő a mesélésre, hosszú történetek továbbadására, generációk által csiszolt gyöngyszemek kialakítására. Hozzátehetjük még: ezen a területen később ment végbe a főnemesi, egyházi nagybirtokok felosztása, – szinte a II. világháború végéig megtalálható, s ezzel együtt a szolga, zsellér, illetve a birtok tulajdonosa közötti föl- és alárendelt viszony. Itt – néhány települést kivéve – nem találjuk meg a Kárpát-medence keleti részén dívó szólást:„az én házam, az én váram” nyakasságát, rátartiságát. Csak egy néptöredéknél: a cigányoknál! Így nagyrészt ők lettek a hordozói annak a kultúrának, amely – ha töredékeiben is, de – megőrizte a népi világ hitvilágát, hiedelmeit, meséit, újkori anekdotáit.
Már Géczi Lajos is /Ungi népmesék/ felfigyelt erre a külön világban élő népcsoportnak a magyar népmesék világától eltérő, de alapjaiban mégiscsak megtalálható sajátosságaira. Így például a hármas egységet: a „hol volt, hol nem volt” bevezetést, a három kívánságot, a király követelését, a három próbát, de ugyanakkor a cigány mesék pontos helymegjelölése is /hol játszódik az eset/ jelen van, így inkább közeledik az elmondott mese az anekdoták világához. És még valami: az ördögök, a „satrafák”, boszorkányok, Belzebub, mint főördög, szinte lubickolnak a mesékben.
Táncolnak, mulatnak, vadkörtefán élnek, a Kis-Dunán kosarakban úsznak, a gyanútlan járókelőket magukhoz vonzzák, palotáikban táncba viszik, hogy majd reggel a puszta földön ébredjenek. A magyar mesevilág ennyire töményen nem él ezzel a hiedelemvilággal, ugyanakkor a cigány kultúrának szinte velejárója. Az arany, mint a boldogság, a jólét szimbóluma, az ördöggel való cimboraság – majd a bukás, az arany lótrágyává válása törvényszerű, egyes esetekben a naturalizmus, a vulgarizmus határait is súrolva – ami megint csak jellemző az említett népcsoportra.
A könyv felöleli Fellinger gyűjtésének legjavát, bár az is feltehető, hogy a teljes gyűjtést itt tette közzé. A már előbbi könyveiben megtalálható változatokat /pl. Égig érő vadkörtefák/ öltöztette új ruhába. A nyers gyűjtés az „Ilka várá”-ban rangosabb, irodalmibb formában jelentkezik. Maga a könyv címét adó mese eredeti címe: Mese a kőkecskéről, – vers. Nehéz eldönteni: de minden valószínűség szerint a mondából született a vers. Ugyanakkor el lehet róla mondani, hogy az eredeti szöveg darabossága az Ilka várá- ban szelídebb formát, és kerek egységet nyer.
Az „Ilka vára” felosztása témák szerint felöleli a mondákat, meséket, anekdotákat. A „Hol volt, hol nem, ki tudja”, – mesék, ezt követi az „Életre kel az ősi múlt”- mondák, sok esetben fittyet hányva a történelmi valóságnak /pl. a Törökülésben azt olvashatjuk: „Az ifjú Thököly Imre 23 éves volt, amikor megismerkedett az akkor már 37 éves özveggyel, Zrínyi Ilonával.” Az igazság az, hogy a nyolcéves Thököly jelen volt Zrínyi Ilona és I. Rákóczi Ferenc lakodalmán, és a leírások szerint táncolt is vele./ A „Derüre derü” – anekdotái zárják a sort. Végül a könyv felsorolja a Források-at, az Adatközlőket, s nem utolsósorban a helységnevek magyar-szlovák megnevezését.
A Forrásokkal kapcsolatban megjegyzem, áttekinthetőbb volna, ha az egyes művek alján lábjegyzetben odakerül a gyűjtő, illetve a források helye. És egy Szómagyarázat is elfért volna a könyvben, mivel több olyan nyelvjárási szó szerepel a közölt mondákban, mesékben, amelyek a magyar köznyelvben nincsenek jelen. Például: kicsicsomult, pős, iglice, kőtés, csucsogó, a murok.
A kiadványt Schall Eszter illusztrálta, sajátos színvilágával gazdagítva a kimondatlanul is a gyermekek számára ismeretterjesztő igénnyel összeállított könyvet.
