Megjött a kicsik és nagyok, oly sokak számára várt karácsony. Mindaddig míg nem maradtam egyedül, soha nem értettem, miért mondják sokan azt (vagy ki sem mondják) egyedül élő emberek, hogy nem szeretik ezt az ünnepet. Fájt a lelkemnek ezt még hallani is.
Mert akkor is tudtam, most is tudom és érzem: milyen jó valakire várni, csodában bízni, hogy eljő a Megváltó, és hinni abban újra és újra minden évben, hogy valami, valahol, bennünk, vagy általunk megváltozik. Megérkezik a Megváltó. Csak hinni és tenni kell érte. De csakis így együtt.
Most, hogy egyedül maradtam, s egyre többen egyedül maradnak ifjak és vének, s talán még kamaszok is, (mert vannak szülők, akik itthon hagyják őket pénzkereset miatt), s beszélgetek csak a körülöttem élőkkel, döbbenek meg igazán, a „valami nincs sehol“ gondolatot idézgetve magamban. Hogy csak az életből vegyek egy-két példát:
Az egyik megöregedett házaspár, – a férj egykori üzemigazgató – akiknek soha nem voltak anyagi gondjaik, most mégis csaknem sírva mondták el: nincs senkijük. Az egyik fiuk tavaly meghalt fiatalon, egyetlen unokájukat pedig a menyük nem engedi hozzájuk. A másik fiuk távolabb él, éppen válik, – család nélkül van – talán hazalátogat karácsonyra. Bíznak benne!
A másik ismerősöm 80 éves, egyedül él, fia a szomszéd faluban, lánya négytagú családjával valamelyik fürdőszállóban tölti a karácsony estét. Az idős anya, nagymama egyedül lesz.
A harmadik eset: a rákos középkorú asszonyt karácsonyra hazaadják a kórházból. Már nem igen tud elvégezni maga körül semmit. A lánya messzebb él, talán a szomszédja (aki a kórházban is látogatta) majd átnéz hozzá a szentestén.
A következő egyedül élő középkorú asszony nem tud kijönni kevéske nyugdíjából. Alkalmi takarítást vállal. Egyedüli testvéréről azt sem tudja, hol van, de egyetlen lányával sincs kapcsolata, mindössze annyit tud róla, hogy Pozsonyban él. Soha nem hívja, nem keresi meg őt. Ő is egyedül lesz a szentestén.
Megannyi példa, megannyi eset, fájdalom, bánat és szomorúság.
S hogy mennyire elveszett a karácsony valódi jellege, azt hallani a médiákból. Tele vannak a szállodák, az ifjú családok inkább ezeket választják, mint a családi együttlétet szülőkkel, nagyszülőkkel (ha még vannak), beteggel, rokonnal, vagy a szomszéddal.
De vajon ezek az ifjú szülők, s a velük élő gyerekek mire emlékeznek majd, ha felnőnek? Hol és mikor ismerik meg a családi asztal melegét, ha még karácsonykor sem? Amikor lehetne beszélgetni (ha még van miről). Vajon mit tudnak majd ők szüleik, nagyszüleik karácsonyi szokásairól, étkeiről, illatairól, a hidegben, esőben, fagyban éjféli misére igyekvő lelkek hangulatának gyönyörűségéről? Sajnos semmit, mert eltompítják őket a már októbertől karácsonyt, Mikulást ontó zene, reklámok, csillogó fények, s a boltokat elözönlő embertömeg.
Régi karácsonyok, roráték, kántálások emléke kísér ilyenkor egész életemben. Nekem legalább van mire emlékeznem, van miről elmélkednem, van kihez imádkoznom, fohászkodnom, s nem csak karácsony táján. A városi, falusi otthonok ablakaiban egyaránt már egy hónapja csillognak a karácsonyi díszek és fények. Hozzájuk már eljött valaki, vagy valami? Nem értem. Lassan már semmit sem értek. Talán a korom miatt? Nem hinném, mert a mai gyerekek és ifjak még annyira sem értik. Mert … valami nincs sehol…
Mégis bizakodva várom a Megváltót, hogy karácsony este talán… és biztosan elmondok egy imát a régi karácsonyokért…
