A fiatalabb generációk tagjai már nemigen emlékezhetnek a régi rendszer országot megmozgató eseményére, a szpartakiádára. A több korosztállyal végeztetett, zenére koreografált tornagyakorlatokat országszerte tanították a testnevelőtanárok, illetve az arra alkalmas „besegítők”.
A nem éppen könnyű és olykor bonyolult koreográfiát hosszú hónapokon át gyakoroltatták a kiválasztottakkal. A legügyesebbek aztán eljutottak az akkori Csehszlovákia fővárosába, Prágába is, hogy ott, a Strahovon egyszerre több ezren mutassák be a nagy megmozdulás eredményét.
Persze, minderre nem esztendőnként került sor, s így én diákként, katonaként valahogy „megúsztam” a szereplést. A torna egyes diszciplínáit, például az atlétikát ugyan szerettem, s táncolni is tudtam, ám a koreografált gyakorlatok sosem voltak ínyemre. Mondom, sikerült kibújnom eme feladatok alól, és ezek árán Prágába sem vágyódtam, bár diákként és felnőttként többször is jártam ott.
Nem volt azonban ilyen szerencsém a dolgokkal kezdő tanárként. Iskolánk elöl járt a testnevelés-tanítás terén. Volt nagy tornaterme, sportpályái, úszómedencéje, jó tornatanára, sok-sok ügyes sportolója. Sajnos, kollégánk csak nehezen bírta a megannyi feladatot; kötelességeinek nem volt könnyű eleget tennie. Így többen is segítségére voltak e téren. Magam is tanítottam egy időben heti két óra sportjátékokat, tagja voltam a pedagógusok focicsapatának, szerettem túrázni, ám ezzel ki is merült sporttevékenységem.
Az egyik honismereti túrán későbbi tanítványaimmal. (Fotó: Csáky Károly archívuma)
Amikor igazgatóm megkérdezésem nélkül nekem is kiosztotta a lapot, s rám sózta volna az egyik csoportnál a szpartakiáda-gyakorlatok betanítását, igen megijedtem, s csak heves tiltakozásomra állt el eredeti szándékától. Kézzel-lábbal hadakoztam; magyaráztam, miért nem vagyok erre képes. Mondtam, magam sem vagyok jó sportoló, nem tudom a tornagyakorlatok koreográfiáját olvasni, bejáróként sok időmet elveszi úgyis az utazás, kiskorú gyermekeim vannak stb. Egyszóval kiszemeltként igen nehéz volt felmentetni magam a nekem szánt feladat alól. Mivel a szpartakiáda „ideológiai feladat” is volt egyben, hosszú időre kegyvesztett lettem tiltakozásom miatt.
Még nagyobb volt a baj a polgári nevelés körüli oktatással. Ezt a tárgyat akkor csak olyan pedagógus oktathatta, aki párttag is volt egyben. Igen ám, nálunk azonban csak két ilyen személy akadt, mégpedig az igazgató és helyettese. Az utóbbi a zeneoktatással és az énekkar vezetésével volt elfoglalva, igazgatóm csökkentett órakeretébe pedig nem fért már bele az összes polgári nevelési óra tanítása. Így megint a fiatalokat vették elő. Őszintén megvallva, én szerettem is ezt a tárgyat, mert akkor még filozófiai-pszichológiai alapismereteket is lehetett az órák keretén belül oktatni. Én pedig a gimnáziumban ezeken kívül logikát is tanultam, s érettségiztem is társadalmi ismeretekből, így elvállaltam heti két óra tanítását.
Első munkahelyem tantestületi irodájában. ( Fotó: Csáky Károly archívuma)
A baj csak akkor kezdődött, amikor a hetvenes évek második felében a pártideológia bekeményedett, s ahol csak lehetett, fejtágításokat szerveztek a tanárok számára is. Így kellett volna a polgári nevelést oktatóknak szintén részt venniük egy kéthetes tátrai iskolázáson, amit a járási pártbizottság rendezett. Mondanom sem kell, hogy főnököm „ki akart tüntetni” ezzel a lehetőséggel, avagy inkább kellemetlen feladattal, és ide is besorolt engem. Újabb tiltakozás kezdődött, amivel egészen a járási szervekig voltam kénytelen elmenni. Mondtam, igazgatóm a fő polgáris, ő a párttag, s évektől oktatja ezt a tárgyat. Én csak besegítek; valójában mint pártonkívülinek nem is lenne szabad ezt tanítanom. Ott megértették szabadkozásomat, s felmentettek a „továbbtanulás” alól. Ám közvetlen főnökömnél újabb rossz pontot szereztem, aminek gyakran éreztem további kellemetlen következményeit.
