Milyen izgalmas belegondolni a ténybe, hogy 110 évvel ezelőtt itt, a Felvidéken, Léván és Szakolcán Juhász Gyula tanította a magyart. Halálának 80. évfordulójáról és tanári pályafutásáról a napokban emlékeztünk meg hírportálunkon.
Ma van a költészet napja. Egy napnyi öröm, egy hirtelen jött emlék, egy friss élmény, egy nagy igazság – és Juhász Gyula-sorok villannak fel időszerűségükkel. Olyan gondolatok, amelyeket csak ő fogalmazhatott meg.
Tanári munkája mellett jutott ideje a versírásra, több helyi lap foglalkoztatta újságíróként, a Holnap című antológia szerkesztője is. Színikritikusként 1908. október 6-án cikket ír a nagyváradi színház Bánk bán előadásáról, ebben olvasható a következő mondat: Sárvári Nusitól nem vártuk, hogy ilyen jó lesz Izidóra szerepében.
Amikor az írás megjelent, még Juhász Gyula barátai sem gondolták, hogy ennek a mondatnak milyen jelentősége lesz a költő életében. Szerelemre lobbant a szőke hajú, kék szemű színésznő iránt, aki a kortársak egybehangzó véleménye szerint nem volt tehetséges. Hogy ez a szerelem milyen mély és erős volt, azt a későbbi Anna-versek bizonyítják. Ennek ellenére a félszeg, tartózkodó férfi nem merte venni a bátorságot, hogy a lány elé álljon és bevallja, mit érez iránta. Sárvári Anna 1937-ben, a költő öngyilkossága után ezt nyilatkozta egy újságírónak: „Én Juhász Gyulát alig, de alig ismertem. Mindössze talán egyszer beszéltem vele.”
Szinte hihetetlen, hogy ennek a viszonzatlan szerelemnek az emléke elkíséri a költőt egész életén át. Félszáznál több verse igazolja ezt, amelyekből a magyar szerelmi líra legszebb ciklusának egyike állítható össze. E versfüzér legismertebb darabja a Milyen volt… A költő itt, a Felvidéken, szakolcai magányában vetette papírra. Szakolca kisváros a Felvidéken, a történelmi Magyarország észak-nyugati sarkában, pontosan a határon. A verset az akkori legnépszerűbb lapok egyike, a Hét közölte (1912. január 14-én).
Az egész vers egyfajta szimbólumláncolat. A versben a költő Anna lényének egy-egy vonását – haját, szemét és hangját – egy-egy évszak jellegzetes képével kapcsolja össze. A szőke mező metonímiája, a kinyíló ég metaforája, a sóhajtó rét megszemélyesítése kevésbé Anna képét, sokkal inkább a költő lelkiállapotát tükrözi az olvasó számára.
1926-ban papírra veti az Anna örök című versét.
A verset tétova állítással kezdi, de gyaníthatjuk, nem igazat állít. Az elfakult arckép, az elmaradó emlék, az elmosódó kontúrok, az elsuhanó hang mind-mind önmegnyugtatásul szánt állítás, ugyanakkor minden azt igazolja, hogy a költőben változatlan élénkséggel élnek az emlékek, s emiatt nyugtalan a lelke. Anna jelen van minden pillanatában, s meghatározza életét, amely azért elhibázott, mert Anna nélkül kell megélnie.
A másik költő, Juhász Ferenc beleérzett ennek az Anna-jelenségnek a bonyolult összetettségébe: „Anna örök, mert Annát Juhász Gyula szerette, mert Annát ő akarta, mert Anna a hit volt, a hit valamiben, a hit a maradandóságban, az életben és a szerelemben, mert Anna, a szegény kis cifra Anna az a rózsakötél volt, az az égő rózsalánc, amibe a költő belekapaszkodhatott.”
