Egy egyszemélyes nemzeti intézmény volt: mindig jött-ment, szervezett, telefonált, írt; még 92 évesen is két nehéz szatyorral a kezében ment a postára, mert – többnyire saját költségén – kapcsolatot tartott Ungvártól Melbourne-ig az egész világgal. Amikor 2012 decemberében elhangzott a Kossuth Rádió Arcvonások sorozatában az alábbi beszélgetés, először ezekről a csomagokról kérdeztem.
„A határokon túli magyarokat segítem: tankönyveket küldök, folyóiratokat, és amikor svájci barátaimtól gyógyszerek érkeznek, azokat továbbítom Pozsonytól Fiuméig a Bácskán keresztül a megadott címekre”.
Nem magyar származású: apai ágon morva-osztrák, anyai ágon erdélyi örmény. Voltaképpen mikor, kivel kezdődik magyarságuk?
Nagyapám sziléziai németként került Oroszkára, a Garam völgyébe. Agrármérnök volt, és az oroszkai cukorgyárat ellátó birtok irányítására hívták meg, mert akkoriban a magyarok még nem értettek annyira a cukorrépához. A színmagyar vidéken könnyű volt elmagyarosodni. Nagymamám pedig Brünnből egy lengyel-morva-osztrák keverék család lánya volt. Anyai dédapám isztambuli örményként menekült Erdélybe, és Nagyenyeden telepedett le. Ez a két család Trianon következtében került össze. Édesanyám családjával együtt az 1916-os román betöréskor menekült Budapestre, innen utazott az 1919-es éhínség idején némi élelemért Magyaróvárra, ahol a nagybátyja az agrármérnöki főiskolán tanszékvezető volt. A nagybácsinál találkozott édesapámmal, aki ott szerezte diplomáját, s az ismeretségből rövidesen házasság lett.
Hogyhogy Trianon után ők Oroszkára mentek, mikor inkább fordítva volt a jellemző? Ön is már a Csehszlovákiának nevezett államban született.
Édesapám akkoriban a Fertő-tó keleti oldalán egy gazdaságot vezetett, amikor jött az osztrák behatolás és válaszul a magyar felkelés. Várandós édesanyám Oroszkára menekült apósáékhoz, ott, az ő házukban születtem. Ezalatt édesapám osztrák hadifogságba került, ahol személyi okmányai alapján már csehszlováknak minősítették, és útnak indították Prágába, megüzenve, hogy egy magyar banditát küldünk haza. Ez elég volt ahhoz, hogy 48 órán belül áttegyék a magyar határon. Így kerültünk Nádudvarra, ahol Tormay Cecil írónő birtokán uradalmi intézői állást kapott. Ott kezdtem iskolába járni.
Azért térjünk egy kicsit vissza a Fertő-tóhoz! Arról az időről van szó, amikor a nyugati hatalmak, tetézve Magyarország egyharmadára csonkítását, még a nyugati részből is levágtak egy darabot, hogy megajándékozzák vele a háborút voltaképpen elindító Ausztriát.
Úgy szabták meg a határokat, hogy Ausztriát egyrészt kárpótolják Dél-Tirolért, másrészt Benesnek szüksége volt arra, hogy Bécs és Budapest ellenségekké váljanak. Úgy kezdődött, hogy az egész főiskola ifjúsága – aki épen hazajött a frontról – fegyvert fogott és 1921 szeptember 8-án az ágfalvi csatában kiverte az osztrákokat, első menetben. Utánuk jöttek a magyar fölkelők és hónapokig harcoltak. A végén Sopron és a környező falvak népszavazással dönthettek a sorsukról. Hogy Sopron többsége az itt maradásra szavazott, az annak volt köszönhető, hogy nálunk már Horthy rendet csinált, Ausztriában pedig még dühöngött a kommunizmus. A soproni polgárok nem akartak kétszer kommunista diktatúrába kerülni, ezért akár magyarok voltak, akár németek, Magyarország mellett döntöttek. Ez az igazi ok és nem az osztrákok rágalma, hogy mi csalással szedtük össze a szavazatokat.
Ön egy szenvedélyes soproni patrióta, hiszen azon az akadémián tanult, amit még a trianoni döntés előtt, szinte az utolsó pillanatban hoztak át Selmecbányáról a diákok és az egész tanári kar.
Selmecbányán a bányászati oktatást az 1730-as években alapították, hát ugye az arany! Az aranypénz volt a legnagyobb bevétele a királyoknak: a Bihar-hegységi arany Erdélyben, a Felvidéken pedig a selmeci, körmöci arany- és ezüstbányák. A bányászati akadémiát ki kellett egészíteni erdészettel, hiszen a kohókhoz sok fenyőfára volt szükség. Ezért lett belőle Bányászati és Erdészeti Főiskola. 1918-ra a diákság legalább 25 százaléka hősi halott lett a fronton, aki életben maradt, sietett haza. Meg akarták menteni a főiskolát a magyarság számára. Mozgósítottak mindenkit, és szekerekre rakva vittek mindent, ami csak mozdítható volt az egyetemen: könyvtár, laboratórium, bányászati felszerelések, vittek mindent a legközelebbi állomásra. Sopron polgármestere, Turdler Mihály, jogászdoktor volt ugyan, de ő járta ki, hogy jöjjenek Sopronba. Aztán 1936-ban, amikor nagy összevonások történtek a felsőoktatásban, a soproni főiskolát a budapesti Műegyetemhez csatolták, amit a soproniak eléggé zokon vettek, mert akkoriban az a mondás járta körükben, hogy „a főiskolát műegyetemmé degradálták”. De nekünk azért volt jó, mert mérnöki diplomát kaptunk, amibe az út- vasút is beletartozott.
Még előzőleg, budapesti gimnazistaként vett részt a cserkészetben, s így kapott néhány társával együtt fontos megbízást a főcserkésztől, gróf Teleki Pál miniszterelnöktől.
1939 tavaszán volt az utolsó háború előtti választás Magyarországon. A nyilasok nagyon erősen agitáltak, a földreform ígéretével hatottak az emberekre, akik nem tudták, hogy a nyilasok diktatúrát vezetnének be, és háború esetén totális mozgósítást. Teleki Pál ezt látta, és meg akarta előzni. Saját maga gyártott röpcédulákat a nyilasok ellen, aminek terjesztését nem bízhatta akárkire, csak az ő megbízható cserkészeire. És mi, budapesti cserkészek hordtuk szét a kerületekben és dobtuk a levelesládákba.
Sok történelmi eseménynek lehetett tanúja, például a Felvidék egy részének visszacsatolásakor is jelen volt, hiszen ez a történelmi esemény családilag érintette.
Szédületesen nagy élmény volt! Utána a család úgy döntött, hogy visszaköltözik. Édesapám azonnal jelentkezett az oroszkai cukorgyárnál, de azok mindjárt a lévai központba helyezték. Ez nagyon jó volt nekünk, mert kétszáz méterre laktunk a gimnáziumtól. A lévai várban kaptunk szolgálati lakást, és véletlenül éppen Dobó István egykori kapitányi lakását, mert Eger védője előzőleg Léva kapitánya volt. A húgom pedig Dobó Katica szobájában alhatott. Hát ilyen történelmi élmények is kötnek minket Lévához. Mindketten ott érettségiztünk, és én onnan jelentkeztem a soproni erdőmérnöki karra. Simán felvettek, de nemcsak a jó érettségim miatt, hanem mert akkor kaptuk vissza a Kárpátok hatalmas erdőségeit le, egészen Brassóig, és nagyon sok erdőmérnökre lett szükség. Ezért az én évfolyamom volt az első nagy létszámú évfolyam.
Viszont – mint életrajzában olvastam, Ön volt az utolsó vizsgázó diák Sopronban 1945. február 24-én.
Akkor még nem ért el odáig az orosz front, a dékánunk pedig bátran szembeszállt a nyilasokkal, akik azt követelték, hogy ürítsük ki az egyetemet. A dékán ekkor meghirdette az utolsó államvizsgának nevezett végszigorlatot. Jelentkeztünk tizenketten. Mikor bementem a dékáni hivatalba, ott álltam egyedül, mert a többieket már elvitték katonának. A titkárnő megkérdezte a dékánt, hogy mi legyen? Az kiüzent, hogy „Hábel úr jöjjön be, levizsgáztatom – utoljára a Magyar Királyságban.”
Történelmi értékű diploma!
Egy hét múlva én is megkaptam a SAS behívót. Győrből az utászparancsnokságról kiküldtek a Dunához, Kiliti szomszédságába, ahhoz a Dunakilitihez, amelyet 25 évvel később a vízlépcső ügyében elkezdtem piszkálni. Ilyen a sors. Akkor a visszavonulás során egészen Bajorországig meneteltünk, hála Istennek oroszok kezére nem kerültem, amerikai fogságba sem, 1945 karácsonyán Kovács Béla földművelésügyi minisztertől kaptam a kinevezési papírt. (Kovács Béla, a Kisgazdapárt Főtitkára volt, akit jogtalanul hurcoltak el a Szovjetunióba 1947. február 25-én. Az ő tiszteletére nyilvánította a magyar országgyűlés 2002-ben ezt a napot a kommunizmus áldozatainak emléknapjává. A szerk.) Három évig voltam erdőmérnök, aztán jött a kommunista diktatúra, és jöttek a politikai megbízottak, velük nem tudtam együttműködni, otthagytam az erdészetet és elmentem a MÁV-hoz, hiszen a diplomám arra is feljogosított.
Miskolcon kezdődött „vasutas” pályája, és mai napig tartó házassága is.
Miskolcról nemsokára a fővárosba kerültem, ahol alakult egy olyan csoport, amelynek minden MÁV beruházást véleményeznie kellett gazdasági szempontból, legyen az csupán egy iparvágány létesítése. Tehát sokfelé jártam az országban, így kerültem a Bős-Nagymarosi vízlépcső tervéhez is. Mivel erdőmérnök is voltam, rögtön megláttam a környezetkárosító bajokat, elkezdtem irkálni, nyilatkozni, és amikor 1980 szeptemberében a mérnökegyesületben tartottak erről egy konferenciát, ott én is szót kaptam, és ez indította el a Bős-Nagymaros ügyet. Nem miattam, hanem mert Marjaiéknak nem volt pénzük, és keresték az ürügyet, amivel kibújhatnának az építkezés alól. (Marjai József akkoriban a minisztertanács elnökhelyettese és az MSZMP gazdaságpolitikai bizottságának tagja volt. A szerk.)
Elindítottak egy többéves vizsgálódást, mindaddig, amíg az osztrákokkal a Bécs alatti vízlépcső ügyét meg nem buktatták, és akkor az osztrák kivitelező vállalatot hosszúlejáratú hitelre megkapta Magyarország. Így indult el a nagymarosi építkezés, amely ellen újabb harcot kellett kezdenünk. Én nem a tüntetésekben vettem részt, hanem öreg, tapasztalt mérnökökkel, akadémikusokkal alakítottam egy szakbizottságot, és mi mindig szakvéleményeket tettünk a kormány és a Tudományos Akadémia asztalára. A fiatalok pedig tüntettek, amit a Duna-körnek nevezett tehetséges fiatal gárda szervezett és irányított. Szerintem a rendszerváltás előkészítésének legfontosabb tüntetései ezek voltak.
Sajnos nem jártak sikerrel, mert a nagymarosi vízlépcső nem épült ugyan meg, de a bősi igen, és szomorú eredményét a Szigetköz kiszáradásán látjuk.
Az volt a baj a vízlépcső üggyel, hogy politikai harccá vált. A szlovákok begurultak, és elővették a békeszerződés után megtervezett saját csatornájuk rajzait, és azt mondták, hogy nem kell nekünk a dunakiliti vízlépcső, lesz nekünk sajátunk. Azt Binder úr, az ő főmérnökük gyönyörűen meg tudta csinálni, s Magyarország szomorúan nézte, hogy Szlovákia milyen jól halad előre a felső Duna-szakasszal. A magyar politikai acsarkodásnak köszönhető, hogy a szlovákok ilyen hatalmas győzelmet arattak.
A vízlépcső elleni küzdelem, és persze származása is magától értetődővé teszi, hogy amint alakulóban volt a Rákóczi Szövetség, ott volt az alapítók között..
1989. március 13-án alakultunk meg, az idős professzor Dobossy László, az ELTE szlavisztikai tanszékének vezetője lett az elnök, majd Halzl József villamosmérnök, aki az Antall kormány idején a Magyar Villamosművek vezérigazgatója volt. Ő az elnök a mai napig, és nagyon jól csinálja, mert a Felvidéken minden első osztályba lépő magyar gyerek, ha magyar iskolába íratják, tízezer forintot kap tanszerekre. Azonkívül is rengeteg támogatást kaptak, kapnak az egyesületek a munkájukhoz, rendezvények szervezéséhez, nem sorolom, nem is tudnám, mert én ma már nem veszek részt olyan aktívan a Rákóczi Szövetség mindennapjaiban. Jöttek lelkes, ügyes fiatal munkatársak, de elmondhatom, hogy kitűnő szervezet, szerintem Magyarországon a legtehetségesebb és anyagilag is a legsikeresebb szervezet.
A Szövetség mai tevékenységét sokan ismerik, de Hábel Györgyről kevesen tudják, hogy még a rendszerváltozás előtt is sokat járt a Felvidéken, nem is veszélytelen körülmények között: a pár éve elhunyt orvos-közíró dr. Janics Kálmán írásait hozta át Magyarországra.
Hoztam, vittem a híreket, cikkek kéziratait, információkat, de a legfontosabb az volt, hogy Janics Kálmán megírta a felvidéki magyarság sorsát, a Hontalanság éveit. Hat példányban írta meg, de az első hármat elfogták. Vagy a rendőrség figyelte azt, aki vitte, vagy besúgták, lényeg az, hogy nem jutott el egy sem külföldre. Akkor azt üzentem Kálmán barátomnak, hogy keressen valakit, akit biztosan nem figyelnek, és én Kéri Kálmán vezérezredes barátom, földim, Sopronban a legkiválóbb katonai tanárom segítségével továbbítom. Így is történt, Kéri azt mondta: „Gyurka, itt van egy japán zenetudós, aki a Kodály módszert tanulmányozza, ő ki tudja vinni.” Így jelent meg Münchenben a Hontalanság évei első kiadása, amit Magyarországon csak titokban lehetett terjeszteni egészen 1989-ig, amikor a maradék példányokat simán behoztuk.
Hábel György sokféle tevékenységét számos kitüntetéssel ismerték el, közülük fontos megemlíteni a Teleki Pál Érdemérmet, – hiszen vele annakidején még találkozhatott is,- és a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
A magyarságért végzett munkámat akarták a különböző kitüntetések elismerni, én arra vagyok a legbüszkébb, hogy a Vitézi Rendnek is tagja lehetek, nem örökségként kaptam, hanem saját munkámért.
***
Az egykori rádióriport itt ért véget, de van hozzátenni valónk. Hábel György, amikor már nem bírt járni, családtagjai segítségével interneten juttatta el írásait a címzettekhez, többek között szakcikkeit, amelyekben a nyugdíjas MÁV főtanácsos a Budapestre be- és kivezető vonalak és pályaudvarok korszerűsítését, szervezeti átalakítását dolgozta ki, pro és kontra nagy vitákat keltve szakmai körökben. De felvetette és publikálta azt a javaslatot is, amely a jelenleginél – néhány kilométer vasútvonal megépítésével -, sokkal gazdaságosabban kötné össze Pozsonyt Kassával.
2016. május 4-én hunyt el. Másnap számos barátja e-mailt kapott ELTÁVOZTAM címmel, amit Bakos István, a Bethlen Gábor Alapítvány kurátora tett közzé. Ez olvasható benne Hábel György aláírásával:
Kedves barátaim, harcostársaim, kedves ismerőseim!
Utolsó levelemet írom hozzátok.
Az elmúlt éjszakán végleg letettem tollamat, befejeztem földi pályafutásomat.
Tartsatok meg emlékeitekben, Isten veletek!
Teljesítsük kívánságát, megérdemli!
***
Hangok és arcok a múltból – ezzel a sorozatcímmel jelentkezünk időnként, mert tudjuk a latin mondásból, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. Azoknak a szava is elszállt már régen, akik – míg itt voltak köztünk -, a felvidéki magyarságot szolgálták tettel, szóval, jó példával. Néhányuknak a hangját azonban megőrizte a technika, mint azokét is, akik a régi idők kiválóságaiban saját felmenőiket tisztelhették. Az egykor elhangzott interjúkat itt, lapunkban felidézzük, mintegy főhajtásként történelmünk, kultúránk nagyjai előtt…
