A kommunizmus száz évéről, annak hatásairól és maradandó eredményeiről szólt a délelőtti kerekasztal a gombaszögi völgyben. A nyári táborban a bolognai származású Stefano Bottoni és Mitrovits Miklós, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársai adtak elő.
Jelenleg a társadalom nagy része számára nem könnyű egyértelműen definiálni a kommunizmust. Amikor Marx és Engels a 19. században megfogalmazták a marxizmus elméletét, gyakorlatilag meghatározták a szocializmus gyökereit. Ez a kiépült angol és német kapitalizmus erős hatásainak kritikáján alapult. Fokozatosan munkáspártok jöttek létre, majd ez a kezdeményezés a századfordulón kettévált. A radikális szárny a forradalom eszközéhez nyúlt, a társadalmi rend teljes változását követelve. Olaszországban sokan ünnepelték Leninnel az akkori Oroszországban kialakult helyzetet, ami elősegítette a Szovjetunió létrejöttét. A marxizmusból induló második pillér a szociáldemokrácia, a szocializmus, ennek a válságát éljük jelenünkben. „Fő célja nem a viszonyok totális megváltoztatása, hanem a jelentőssé váló ipari munkásság életszínvonalának javítása. Nem volt nyugdíjrendszer, egészségügyi ellátás, betegszabadság, feltételek és jogok, melyek ma alapvetőek. Ez a mozgalom békésebb része, nem forradalmat, hanem radikális, de a rendszeren belül mozgó reformokat követelt“ – jellemezte az alapvető különbségeket Stefano Bottoni.
Mi hajlamosak vagyunk a Szovjetunióhoz viszonyítani a szocializmust, mindent az orosz élettapasztalatokhoz mérünk – a szovjet állam kiépítéséhez köthető megtorlások vagy az egypártrendszer. Nálunk a 2. világháború után ennek a rendszernek a leképeződése valósult meg.
Nemzetiségi kérdés a Szovjetunióban
Az orosz polgárháború után a térség legnagyobb problémája az volt, hogy nem létezett homogén nemzetállam. Ez a többi nemzetiséget úgy kezelte, hogy létrehozta a világ első föderatív államát. „Az volt az elvük, hogy ott, ahol egy adott népesség többségben van, az ideológiát az egyes nemzetiségek nyelvén kell megjeleníteni. Leninnél ez a meglátás nagyon erős, de Sztálin csavar rajta, mert visszahozza az oroszokat az első sorba. A 30-as évek végén visszajön az orosz birodalmi tudat és visszahozza az ortodox egyházat, a vallás nagyon fontos elemévé válik a szovjet útkeresésnek 1943-tól. A 2. világháború után pedig megjelenik az antiszemitizmus egy újabb formája, az antikozmopolitizmus. Az egész nemzetiségi politika egy etnicista fordulatot vesz“ – hangzott el Mitrovits Miklóstól, aki hozzátette, hogy a régiónkban kialakult rendszert sem Hegel, sem Marx nem definiálta. „Nyugat-európai gondolatról volt szó – a legfejlettebb kapitalista államban létrejöhet valami magasabb rendszer, szocializmus, az ő világképük szerint. Egyikük sem elemezte viszont a jövőbeli kommunizmust, csak a kapitalizmust írták le. Így képzelték el: „Az lesz a kommunizmus, ahol mindenki képességei szerint tesz a rendszerbe és mindenki szükségletei szerint vesz belőle.“
Miért nem valósult meg a 19. századi elképzelés?
Ennek első oka, hogy nem nyugaton, hanem keleten valósult meg, az orosz cári birodalom romjain, amit semmilyen tekintetben nem nevezhetünk fejlett kapitalizmusnak, sem iparilag, sem urbanisztikai, sem a társadalmi berendezkedés szempontjából. Erőszakkal jött létre, gyakorlatilag egy agrárparaszti országban. Következő buktatója volt, hogy a marxi tézis hamar megváltozott, Sztálin 1924-ben bejelentette, hogy egy országban kell felépíteni a kommunizmust. Ennek nyomán meg is változtatta a fent említett alapgondolatot: az egyén csak munkája szerint vehet el a rendszerből – tehát egy bérmunkás rendszerre építik a rendszert. „A szocializmus teljesen új értelmet kap, egy modernizációs projektté válik. A kialakult társadalmi rendet arra kezdik használni, hogy utolérje Nyugatot. Ez a dogma máig él a kelet- és közép-európai fejekben. Ebből fakad az egyik legitimizációs szabálya a rendszernek: ha már ilyen sanyarú és kizsákmányolt feltételek mellett hozták létre erőszakkal a rendszert, biztatniuk kellett a népet, hogy majd jönnek a jobb idők“ – hangzott el Mitrovitstól.
A kommunizmus meghatározta, hangsúlyozták az előadáson (Fotó: Nagy Emese/Felvidék.ma)
A szocialista rendszert erőszakkal fogadta el a kelet – vonzerejét a hitből merítette
A 20-30-as években erre tették fel életüket, tudták, ebben hinni kell. Ennek ellenére 1945-ben az itteni kommunista elit nem biztos még abban, hogy ez működni fog. „Kivétel Csehszlovákia, ahol viszonylag szabad választásokon, csalás nélkül nyert a kommunista párt. A lengyel és a magyar társadalomban ez már nem volt ilyen egyértelmű. Nem gondolhatták azt, hogy ennek van társadalmi támogatottsága az országban, hogy a sztálini szovjet modellt a Vörös Hadsereg nélkül meg lehet valósítani. 1947 végén, mikor a hidegháború kiéleződött, proletárdiktatúrát vezettek be a szovjetbarát országokban. A kommunisták hittek abban, hogy a munkásosztályt megtanítják arra, mi az ő érdeke. Sok oldalról táplálkozott ez a rendszer, hogy társadalmi modellt építsen“ – magyarázta Mitrovits Miklós.
Stefano Bottoni szerint az elfogadottság kérdése az egyik legfontosabb. „Három nagy generációt tudunk ebben a térségben megkülönböztetni: az, amelyik megálmodja ezeket a rendszereket, ők a saját életüket felteszik egy eszmére (Gottwald). A második generáció a működtetőké, (Brezsnyev, Hruscsov), van egy ideológiai elkötelezettsége és képzettsége, ezért nem tud és nem is akar semmi mást elképzelni. A harmadik generáció, amely ideje alatt egy gazdasági, legitimációs válságba fordul, a rendszerek felbomlanak, maguk a kommunisták döntik el, hogyan, mikor, mennyit adnak le a hatalmukból. Ezek, mint Mečiar, áthidalják a rendszert valami újba, másba, de a háttérből működtetik azt 1989 után is.“
Nagyon változó volt a rendszer támogatottsága. Nálunk már a 20-30-as években sokan szabadon a kommunistákra adták le a voksukat, kelet nagy része viszont elutasította a szovjet típusú rendszert. A 70-80-as évekre a társadalom legnagyobb része beleszokott a szocializmusba, nem tudott mást elképzelni, és értékelte a stabil életszínvonalat, az élet kiszámíthatóságát. „A szocializmus megadja a komforthelyzetet, s ha nem politizálsz, a biztonságot“ – mondta Bottoni. A rendszerek úgy dőlnek össze, hogy a társadalom nagy része csak néz, és amikor kiderül, hogy az új beállítása sokkal nehezebb, előbújik a nosztalgia, de ekkor a 90-es években már nem lehet visszacsinálni azt, ami volt. „Minden világtörténelmi esemény nagy részét csak nézik az emberek. Sztálin halála után új szakasz kezdődött. 1957-ben felálltak az első reformbizottságok, be kellett rendezkedni a békés egymás mellett élésre és kereskedésre. Ezt az egész társadalom támogatta, mert nem akartak vérnyúzó kapitalista rendszert. Csehszlovákiában és Magyarországon sikerült ennek a társadalmi támogatottságát megszerezni, nagyon ügyesen beterelték a vidéki lakosságot a szövetkezetekbe. Ez a tendencia demokratikus választások során vissza-visszaköszön a mai viszonyokban, ahol adni kell az embereknek.
A kommunizmus egy sajátos modernizációs projektként indult, de csak tartani tudta az ütemet
„A szocialista vezetők rájöttek az 50-es évek elején, hogy kell adni a társadalomnak. Ebben az időszakban a nyugat-európai országok aranykorukat élik, évi 4 százalékos GDP növekedés van 20 éven keresztül. A cél ezt utolérni, esetleg túlszárnyalni a 2. világháborúnak köszönhetően eleve hátrányból induló keletnek. A fejlődési ütemet tudták tartani, közben új lakásokat építettek milliószámra, óriási eszközöket fektettek az iskolaügybe és oktatásba, és jelen kellett lenniük a külgazdasági piacon. A Szovjetunió nem akarta megengedni, hogy másféle szocializmus is létezzen, mint amit ők felépítettek“ – mondta Mitrovits. „Nyugat-Európában a kapitalizmusban rejlő tartalékoknak köszönhetően beindul a piac liberalizálása és a technológiai forradalom. A szocializmus viszont beágyazódott ezekbe a reformálhatatlan feltételekbe, s ez a rendszer összeomlásához vezetett. A keleti országok csak az ezredfordulóra érték el a 1989 előtti gazdasági mutatókat. A bukás oka az volt, hogy adott keretek között nem lehetett tovább hatékonyan működni“ – hangzott el Bottonitól.
A nyugatot viszont egyikünk sem képes utolérni, annak ellenére, hogy egy fejlődési pályán van Szlovákia és Csehország, viszont Magyarország és Lengyelország gazdasági helyzete stagnál.
